Térj vissza a békesség állapotába és lelked fényébe. Amikor ott vagy, ismét tölts el néhány percet a lényed esszenciájában való fürdőzéssel.

Amint lényed legmélyén nyugszol, kezdj el tudatára ébredni a gyönyörű arany-fehér fénysugárnak, mely reflektorfényhez hasonlóan vetül rád fentről, s körülöleli fizikai testedet. 

Ez az arany-fehér fény még erőteljesebbnek, ugyanakkor még fino­mabbnak tűnik, mint a benned ragyogó fény. A Szellem fénye ez, a Szeretet fénye, Isten fénye. Amint lelked fényének közép­pontjában állsz, és tudatára ébredsz ennek az arany-fehér fény­nek, észreveszed, hogy e két fény közeledik egymáshoz.

Valójá­ban kezded felismerni, hogy a két fény tulajdonképpen egy és ugyanaz. A Szeretet arany-fehér fénye, mely körülvesz, lénye­gében lelked fénye. Lelked egy a Szellemmel, egy a Szeretettel, egy Istennel. És lényed mélyén tudod, hogy ez a fény az ottho­nod. Ez a fény a benned lakozó bölcsesség, tudás és békesség helye. Amikor lelked fényében megpihensz, és tudatában vagy az istenivel való egységednek, meglelheted a választ legalapve­tőbb kérdéseidre, és útmutatásokat kaphatsz az életeddel kap­csolatos legfontosabb döntéseidhez.

Most pedig láss magad előtt egy ösvényt. Hagyd, hogy olyan formában jelenjen meg előtted, amilyen formában akar, vezes­sen keresztül akár egy erdőn, vagy legyen akár egy repülő kondenzcsíkja. Ez az ösvény életutadat szimbolizálja. A Szellem­mel való egységedet átérezve rnost lépj rá erre az ösvényre, és kezdd meg a tudatos utazásodat. Erezd át lelked hatalmát és erejét, szelídségét és békéjét, és miközben rendíthetetlenül azo­nosnak érzed magad lényed esszenciájával, kezdd meg utazáso­dat. Lelki szilárdságod és a Szellemmel való egységed tudatában hatalmas meggyőződés és biztonságérzet tölt el. Itt semmi bántódásod nem eshet, hiszen isteni lényegedben nyugszol. Időzz el egy kicsit lelki ösvényed felderítésével. Ha esetleg úgy ereznéd, hogy kikerülsz a mély belső fényből, vegyél né­hány mély lélegzetet, és adj magadnak egy kis időt arra, hogy visszatérhess hozzá. 

Tudd, hogy minden kihívást és problémát, mellyel életedben találkozol, mély belső fényedből békével és nyugalommal elrendezhetsz. Itt egy vagy a Szellemmel, egy vagy a Szeretettel. A Szeretetben pedig minden lehetséges.

Minden egyes belégzéssel erezd át a Szeretetet, mely egyben a lelked is. És minden kilégzéssel erezd, hogy a Szeretet kisu­gárzik belőled a világba. Időzz el itt egy kicsit, lelkedben és Sze­retetedben nyugodva. Amikor készen állsz, nyisd ki a szeme­det, és térj vissza.

 

Ülj nyugodtan, lehunyt szemmel, egyenes háttal, talpaidat nyugtasd a padlón, vagy ülj törökülésben vagy lótuszülésben, kezeid nyugodjanak kényelmesen az öledben. Vegyél néhány mély lélegzetet, s hagyd ellazulni testedet.

Engedd, hogy légzé­sed felvegye saját természetes, nyugodt és könnyed ritmusát. Figyelmedet irányítsd az orrodon keresztülhaladó levegőre, és hagyd, hogy egy kis ideig csak a lélegzésre fókuszáljon. Ez segít mélyebb tudatállapotba kerülni.

Belégzéskor erezd, mintha a padló megnyílna jelenlegi tudat­szinted alatt. Majd kilégzéskor engedd a következő mélyebb, nyugodtabb szintre merülni magad. Folytasd ezt mindaddig, amíg el nem éred az abszolút csend és nyugalom állapotát.

Csak folytasd a légzést, és merülj egyre mélyebb és mélyebb ré­tegekbe.

Amint egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedsz tudatossá­god rétegeiben, egyre közelebb érsz a béke állapotához. Noha ezen a ponton még nem érzed, hogy már egészen ott vagy, kép­zeld el, hogy bepillantást nyerhetsz lényed magjába, lényed középpontjába, és egy gyönyörű fényt látsz ott. Ez lehet egy pi­cike láng, vagy egy hatalmas máglyatűz, nem számít, milyen formában pillantod meg. Egyszerűen csak hagyd, hogy megje­lenjen előtted valamilyen alakban 

Miközben folytatod a légzést, hagyd, hogy tudatod egyre kö­zelebb kerüljön ehhez a fényhez. Ereszkedj még mélyebbre ma­gadban, míg el nem éred. Amint egyre közeledsz ehhez a gyö­nyörűséges belső fényhez, melegség öntheti el a szíved, sebez­hetőnek erezheted magad, könnyek gyűlhetnek szemedbe, vagy finom fájdalmat erezhetsz mellkasod közepén, szívközpontod­nál. Ez a fény a te lelked, lényed esszenciája, éned igazsága. Időzz el itt néhány pillanatig, mártózz meg a fényben, erezd az energiát, ami árad belőle. Ez az energia lehet erőteljes vagy gyengéd, vibráló vagy békés, vagy ezek varázslatos kombináció­ja. Időzz el lelked fényénél, erezd, ahogy áthat esszenciája.

Amikor készen állsz rá, lépj be a fénybe, tudatosan lépj be a lelkedbe. Lépj be lényed esszenciájába, és lélegezz. Lehet, hogy sajátos érzések vagy érzelmek törnek fel belőled. Nem baj. Egy­szerűen engedd át magadon őket. Amikor tudatosságodba be­lép egy-egy érzés, ne erezd úgy, hogy bármit is kezdened kelle­ne velük. Egyszerűen csak vedd őket tudomásul, és maradj a fényben.

Időzz el annyi ideig a meditációban, ameddig csak szüksé­gesnek érzed, és amikor készen állsz rá, nyisd ki a szemed, és térj vissza 

Amikor ismét belépsz tudatos éberséged állapotába, észre fogod venni, hogy testi érzeteid valamiképpen megvál­toztak. Fizikai érzeteid most sokkal „elevenebbek", és sokkal intenzívebben érzed „belsődet". Mielőtt folytatnád a napodat, készíts feljegyzéseket a naplódban erről az élményről.

 

CSEND MEDITÁCIÓ

 

Ülj nyugodtan, csukott szemmel, egyenes háttal, talpaidat a padlóra helyezve, vagy lótuszülésben, kezeid nyugodjanak ké­nyelmesen az öledben.

Végy néhány mély lélegzetet, hagyd el­lazulni testedet, majd engedd, hogy légzésed felvegye saját ter­mészetes, nyugodt és könnyed ritmusát.

Figyeld, ahogy a leve­gő áthalad az orrodon. Minden figyelmedet ide fókuszáld - az orrodon áthaladó levegőre.

Miközben kizárólag a légzésedre akarsz koncentrálni, talán azt veszed észre, hogy rengeteg „fecsegés" folyik az elmédben.

Nem baj. Egyszerűen csak vedd tudomásul. Azután lépésről lé­pésre, rétegről rétegre emelkedj felül a fecsegésen. Hagyd, hogy légzésed segítsen mind mélyebbre hatolni tudatodban. 

Belégzésnél erezd, hogy jelen tudatsíkod talaja megnyílik alattad, ki­légzéskor pedig egyszerűen lebegj alá a következő mélyebb, nyugodtabb tudatszintre. Folytasd ezt mindaddig, míg el nem érkezel az abszolút csend és nyugalom állapotába. Lehet, hogy a külső „fecsegés" számtalan rétegén kell keresztülhaladnod, mielőtt végre elérkeznél e helyre. 

Nem baj. Ne aggódj amiatt, hogy mennyi időt vesz igénybe. Csak folytasd a lélegzést, és ha­tolj egyre mélyebb és mélyebb szintekre. 

Miközben egyre mélyebb szintekre lebegsz, észreveszed, hogy egyre nyugodtabbnak, koncentráltabbnak, biztosabbnak érzed magad. Erezheted, hogy megnyílik a szíved.

Megnyílsz önma­gád előtt, eléred lényed esszenciáját. Több tudatszinten le­hetsz egyszerre tudatos. Egészen új módon kezdhetsz ráérezni „a hallgat a mély" igazságára - bár a felszínen sok a fecsegés, minél mélyebbre hatolunk, annál nagyobb csend vesz körül bennünket.

 

Lebegj egy ideig, és amikor meditációdat teljesnek és befejezettnek érzed, nyisd ki a szemedet.

 

 

Ez a gyakorlat nemcsak a csend állapotát segít elérni, hanem azt is segít felismerni, hogy a felszín alatt milyen mélységig van fecsegés, milyen mélyre kell alászállnod ahhoz, hogy elérj a csendig. Nagyszerű ellenőrző gyakorlat, amit időről időre cél­szerű elvégezned, hogy megtudd, milyen állapotban vagy. De ne illesd semmiféle bírálattal, amit találsz; a gyakorlat csupán arra szolgál, hogy megállapítsd, vajon közelebb kerültél-e ah­hoz, hogy belső békéd állapotában élj, vagy éppenséggel egy ki­csit messzebbre sodródtál tőle. Ha elsodródtál, hagyd, hogy a gyakorlat visszahívogasson arra a nyugodt, csendes helyre ön-magadban, mely lényed lényege.

1. nap

 

A Skócia északi részén található Findhorn Alapítvány a természettel szoros együttműködésben kialakított spirituális szolgáltató központ, amely az oktatásra és a közösségre helyezi a hangsúlyt. A Findhorn Alapítvány a világ egyik legnépszerűbb tudatos közössége, a felnőttoktatás, a személyes és spirituális átalakulás jelentős nemzetközi központja. A közösséget, amely lehetőséget nyújt látogatásra, beköltözésre és munkára is, évente mintegy 14 ezren látogatják.

Eckhart Tolle hétvégi lelkigyakorlatot tartott egy több mint 300 fős csoport számára a Universal Hallban. Ez a felvétel ott készült.

 

Mindenkit szeretettel üdvözlök a hétvégi lelkigyakorlaton – ezen a gyönyörű és szent helyen.

Hétvégi témánk a csend, amely elválaszthatatlan a lényetek mélyén található énetektől. Azt is mondhatnánk, hogy máris mindenki csendes, hiszen a csend bennünk van. Nem kell keresni, még csak meg sem kell teremteni, mert már létezik. Az egyetlen bökkenő, hogy talán nem veszitek észre. Ha a mentális zajszint magas, akkor is létezik, csak akkor nem veszitek észre, mint ahogy azt a bennetek lévő dimenziót sem, amely sokkal mélyebben található, mint a gondolkodás… – ezért önazonosságotokat gúzsba köti a gondolkodásotok.

Az énkép, amelyet az elme alakít ki, személyes történet csupán, amely egyszer véget ér. Nemsokára, jövőre vagy 40-50 éven belül, de mindenképpen hamarosan. Tehát az, aki te vagy, valamint a csend egy és ugyanaz. És ha még nem őrültél meg teljesen ebben a bolond világban, az azt jelenti, hogy valahogyan el tudod érni a benned lévő csendet. Utána talán nem emlékszel rá, mert nem emlékezetes, hiszen a csend időtlen, ezért az elme képtelen emlékezni rá, vagy azt gondolni róla, hogy ó, ez érdekes volt, emlékezni fogok rá, mert a csend nem érdekes. Az érdekesség a gondolkodással függ össze.

Hétvégénk tehát nem lesz érdekes. Ezt talán már észre is vettétek. Az érdekesség azonban nem a legvégső lényeg, nem az emberi elme legvégső lényege. Ha kimész a szabadba, és megnézel ez fát, egy virágot vagy a naplementét, lehet, hogy hirtelen azt mondod: ez érdekes. Csak akkor kell elemzést végezned, ha doktori értekezést kívánsz írni a naplementéről vagy egy tölgyfáról. A tölgyfa abban a pillanatban válik érdekessé, amikor mentálisan elkezded elemezni, és ennek abban a dimenzióban meg is van a helye. De ha abban a dimenzióban maradsz, és csak abban, ahol a dolgokat kis részekre darabolod fel, és úgy elemzed…

Igaz is, erről jut eszembe, az elemzéshez a vizsgálat előtt legtöbbször meg kell ölni az elemzésre váró dolgot, de az is gyakori, hogy az magába az elemzésbe hal bele. Ha azonban egyszerűen csak ott vagy egy tölgyfával, és csak szemléled, valóban ránézel, akkor az, amit nézel, messze meghaladja az érdekességet. Sokkal mélyebb, mint hogy érdekes legyen; és ugyanez a helyzet a naplementével. Nincs benne semmi érdekes. Megindítóan fenséges. Mély. Olyan mélységre lelsz ott, amely felülmúlja az elme elemzését. Amint elemezni kezded, élettelenné kell egyszerűsítened.

Civilizációnkban a legtöbben – és ez már régóta így megy – csapdába kerültek a dimenzióikban, ahol kötelezően végzik a dolgukat; elemeznek, értelmeznek, címkéznek, amint belépnek tudatuk szintjére. Ezt teszik az emberekkel, ezt teszik a helyzetekkel, amelyekbe kerülnek. Azonnal reaktív kapcsolatba lépnek velük. Ezt teszed a természettel, és többé nem vagy képes észrevenni a benned rejlő szentséget, mert pusztán gondolati úton közelítesz felé.

És szörnyűséges az a börtön, ahová ekkor kerülsz. Saját elméd börtöne. Ekkor aztán egész életedet kizárólag a gondolataidon keresztül közelíted meg, és így az puszta… fogalmi realitássá korcsosul… a fejedben, amely a dolgokról alkotott gondolataiddal van tele. Nézőpontokkal. Véleményekkel. És az úgynevezett tudással. A tudás gondolat és címke, és azt az illúziót kelti benned, hogy tudsz valamit – és ennyi az egész. Egy gondolat, amit ráaggattál valamire. És ez a valami akkor elveszíti mélységét és elevenségét. Te pedig a gondolkodás fátylán keresztül kezded érzékelni a valóságot. És saját magadat is a gondolkodáson keresztül közelíted meg, mert magad is kitalált, gondolatokon alapuló létező, egós én lettél.

Az én beteljesületlen személyes történet, tele vágyakkal és félelmekkel és bukásokkal és abbéli reményekkel, hogy meg nem valósított, nem kielégítő énképe… megleli majd a végső beteljesülést, amely egy jövőbeni történeten alapul. Ami megint csak gondolatforma.

Hát ez az, amit jövőnek hívunk. Senki nem találkozott még vele másként, csakis gondolat formájában. És mégis, a legtöbben tudattalanul úgy élünk, mintha a következő vagy az azt követő pillanat fontosabb lenne, mint ez a mostani, az egyetlen dolog, ami igazán létezik. Ez az egyetlen pillanat, amelyből soha nem menekülhetsz, soha nem menekültél, és soha nem is fogsz menekülni, és amely elválaszthatatlan az élettől, amely te vagy, és a csendtől is – mert abban a pillanatban, amikor figyelmeddel belépsz a mostba, megjelenik a csend.

A jelen pillanat lényege, bármilyen őrültnek látsszék is a felszínen, mindig a csend. És a szentség. Az egyetlen hely, ahol a szakrális dimenziót megtalálhatod: a most. Jelen kell lenned a pillanat számára. Rá kell ébredned a jelen pillanatra, hogy felismerhesd az élet szentségét.

Amikor a gondolataidba mélyedsz, a szakrális értelmetlenné, és ezáltal a számos szórakoztató koncepció egyikévé válhat. Akár doktori disszertációt is írhatsz róla anélkül, hogy valaha találkoztál volna vele. Ez tehát, a most mélysége… elválaszthatatlan saját lényedtől, saját életedtől. Ez pedig a szentséges, egyetlen élet.

És igen… azért vagyunk itt, hogy elmélyítsük ezzel a dimenzióval kapcsolatos tudatosságunkat. És a szentség mindenhol ott van, valóban jelen vagy, mindenhol megtalálod. Persze könnyebb itt és bizonyos egyéb helyeken, amelyeket szakrálisnak neveznek. Itt kisebb a struktúrák, fizikai struktúrák és a formák sűrűsége. A formák szinte áttetszőek. Itt valami átragyog a formákon. Ezért hívjuk ezeket a helyeket szakrálisnak.

De itt is… vannak olyanok, akik ezt nem képesek érzékelni, mert nincsenek eléggé jelen, amikor a kertben sétálnak. Még mindig az elméjük irányítja őket, arra gondolnak, hová mennek majd holnapután, meg a tornyosuló gondokra, amelyek saját énképük részét képező gondolatformák. „Fontos problémákat kell átgondolnom.” És egyszer-egyszer megpillantjátok. 3 másodpercig jelen vagytok, és megpillantjátok. De akkor azonnal ismét megjelenik a gondolatfolyam, és néhányan itt sem tudnak jelen lenni. A legtöbben képesek vagytok erre, és hiszek benne, hogy azok is, akiknek eddig nem sikerült, gyorsan elmélyülnek majd, és meglátják, milyen egyszerű jelen lenni, és milyen nehéz nem lenni jelen.

Az emberek általában ennek az ellenkezőjéről számolnak be. Azt mondják: „Olyan nehéz jelen lenni.” Ez az, amit az elme hisz, de pont az ellenkezője az igazság. Nem lenni jelen a mostban: az a nehéz. Az elme csapdájában élni: az a nehéz. Ez változtatja az életet küzdéssé és erőlködéssé.

És soha nem érsz oda! Soha nem érsz oda, mert a jövőben élsz, amely gondolatforma csupán. Ez a gondolatok csapdájában… eltöltött élet másik aspektusa; egész énképeddel a gondolatok csapdájában vergődsz, és azt reméled, hogy egy ponton megtalálod majd önmagad, tökéletes önmagad, vagy hogy „a végén minden megoldódik majd”.

De úgy, ahogy az elme elképzeli, ez lehetetlen, mert minden forma meghal, és végül minden struktúra felbomlik.

Az elme pedig kizárólag formákban és struktúrákban gondolkodik. Azt reméli, hogy az élet a struktúrák és formák szintjén fog megoldódni. Ennek pedig mindig csalódás a vége, mert ez lehetetlen.

A csoda azt, hogy már ebben a pillanatban kibontakozóban van a megoldás. Máris olyan, amilyennek ebben a pillanatban lennie kell. Máris elérkeztél a szentséghez, ebben a minutumban. Könnyebb ezt itt látni, itt érezni. Sokkal nehezebb megérezni az adott pillanat szentségét… például a Picadilly Circus vagy a Times Square forgatagában, és talán megvilágosodott lénynek kell lenned – ami egyszerűen azt jelenti, hogy „igazán jelen” vagy – ahhoz, hogy meglásd a szentséget… a Picadilly Circus villódzó Coca-Cola reklámjában. Buddhának kell lenned ahhoz, hogy meglásd a szentséget a hadifogolytáborban. És ha valaki túlságosan korán állítja, hogy egy fogolytábor is rendelkezik a szentség dimenziójával, azt félreértik, a kijelentés értelmetlenné válik, ha nem ismered ennek az igazságát te magad is.

A forma nélküli élet… a forma nélküli élet azonban elpusztíthatatlan. Azok, akik voltak már börtönben, maguk is megtapasztalhatták ezt.

Azért vagyunk hát itt, hogy megtaláljuk magunkban a gondolatnál mélyebb dimenziót. Ennek semmi köze az időhöz. Ezért néha feltesszük a kérdést: „Hogyan csendesítsem le az elmémet?” Meg szeretném találni a csendet.

Nos, igen, vannak jó meditációs módszerek, de végül ezeket is magad mögött kell hagynod, máskülönben ez áll közéd és aközé, aki valójában vagy. Megtanulsz egy módszert, hogy megtaláld magad, de a módszer űrt képez az énképed és önmagad között.

A végén minden módszert el kell hagynod. Nincs rá szükséged. Ez az utolsó, amit hátrahagysz.

Tanításom módszerek nélkül működik, de az is nagyon jó, ha már van módszered, használd nyugodtan addig, amíg már nem lesz rá szükséged.

Elméd minden gondolata, amelynek nem vagy tudatában… öntudattal bír. Az „én vagyok” érzetével. A gondolatok menetével azonosítod magad. Ez a tudattalan élet lényege. Ezért élnek az emberek folyamatosan a jövőjükért. Amikor a jövőre gondolnak, azt remélik, hogy ott majd végre felépíthetik tökéletlen énképüket. Megtalálják élettörténetük happy andjét.

Nem azért mondom ezt, hogy bizonyos tevékenységeket ne végezz, ne tanulj új dolgokat, ne fedezz fel új országokat, ne találkozz új emberekkel. Tanulj, szerezz tudást, szakértelmet, fejleszd fizikai és szellemi képességeidet, és alkosd meg mindazt, aminek megteremtésére születtél. Csodálatos dolog ebben a világban teremteni; a lehetőségeknek pusztán képességeink szabnak határt.

És amint öregszel, lesznek dolgok, amelyekre többé már nem leszel képes. A forma szintjén életed fokozatosan visszahúzódik. Máris sok olyan dolog van, amit valószínűleg nem vagyok képes megtenni. Nem leszek már soha teniszbajnok Wimbledonban. Csoda lenne, ha sikerülne. Meg sem próbálom.

És van sok egyéb dolog, amire azt mondanánk, hogy már késő. És ez igaz, sok dologba késő belefogni. A forma szintjén el kell fogadnom, hogy nem, soha nem leszek nehézsúlyú bokszbajnok. Ehhez már túl késő, de az is lehet, hogy soha nem is volt rá esélyem.

A forma szintjén tehát sok minden függ attól, hogy hol jársz, hány éves vagy. Lehet, hogy még mindig sok olyan dolog van, amire képes vagy, amit tudsz, amit felfedezhetsz. De az is lehet, hogy ebben a formában éppen életed vége felé haladsz, már csak kevés időd van hátra, és már nem sok mindent tehetsz hozzá önmagadhoz. És ez is rendjén van.

Most az a kérdés, hogy magadat keresed-e, amikor megpróbálsz hozzátenni valamit ahhoz, aki vagy. Ez az emberi lét dilemmája, a minél több kényszeres keresése. Nem mintha bármi baj lenne azzal, hogy új dolgokba fogsz. Nem.

De itt van a kényszeres törekvés a következő, majd az azután következő, majd az azt követő pillanat felé, mert azt remélem, hogy hozzáadhatok valamit ahhoz, akiről azt gondolom, hogy én vagyok, gondolatformákat. Birtoklás, tehetség, elismerés – ezek a gondolatformák. A kutyafáját, még nem elég! Nem érzem eléggé biztonságban magam. Csak 5 házam és 3 autóm van, és még mindig nem érzem biztonságban magam. A házak nyilván nem elég nagyok, biztosan ez az oka. Vagy: mind rólam írnak az újságok, ez rendben van, de még nincs 5 házam. Ezek csak példák. Vagy: elismert ember vagyok, állandóan rólam cikkeznek, szóval végül is elnyertem az emberek elismerését. Elismerik, hogy nagyszerű vagyok, és ez ideiglenesen eltölt azzal az érzéssel, hogy végre megszereztem a világ elismerését annak, akiről azt gondolom, hogy én vagyok.

Sokan küzdenek ezért. Azt kérdik magukban: „Mikor fedeznek már fel? Mikor jönnek rá végre, hogy különleges vagyok?” Lehet, hogy soha.

Elme alkotta énképünk a különlegességet hajszolja, és ez sikerrel jár, a legtöbb esetben azonban nem teljesül be azon a szinten, ahol azt keressük. De elmondható… a különlegességgel kapcsolatban is, hogy két út vezet a boldogtalanság felé: ha nem kapjuk meg, amit akarunk – és ha megkapjuk.

Mert azok sem boldogok, akik bármilyen téren megszerezték a világ elismerését. Nincsenek békében magukkal. Nincs meg az a biztonságérzetük, az a végleges „megérkeztem-élményük”, amiről azt gondolták, hogy ha megszerzik, amit akartak, majd jön magától. Ha az emberek végre elismernek, akkor sikerülni fog, révbe jutok. Azután elérkezik ez a pillanat, és bár ez először jó érzés, de aztán látod, hogy az emberek véleménye is csak gondolatforma. Képek, amelyeket ők alkotnak, vagy – ha nagyon népszerű vagy – a média talál ki rólad valamit, amihez csak a nevedet adja. Akkor magadról olvashatsz az újságokban, és látod, hogy kiről írnak. Valakiről, akinek semmi köze nincs hozzád.

Sok ember lett boldogtalan, sőt még boldogtalanabb, amikor végre megszerezte az elismerést. A világ a szemedbe mondja: igen, különleges vagy, és te mégsem érzed magad különlegesnek. Vagy úgy látod, hogy az egész illúzió, és ez nem te vagy. Kép, az elme szüleménye.

És ekkor páran… túlmennek mindezen az elme teremtette énképen, mert megszerezték, ami a világ szerint kívánatos: a jólétet, vagyont, elismerést, sikert – helyben vagyunk! És mindez mégsem adta meg nekik azt, amit valójában kerestek: önmagukat. Az érzést, hogy gyökeret eresztettek az életben. Vagy ahogy Jézus fogalmazott: az élet teljességét.

Azért fordul sok híres ember a drogokhoz, mert le kell tompítaniuk a belül tomboló rettenetes boldogtalanságot, hiszen az ő esetükben még a jövőben megszerzendő többe vetett remény illúziója – amely a legtöbb embert élteti – sem működik többé. Mert ha már mindened megvan, nem működhet többé az az illúzió, hogy majd akkor leszel boldog, ha a jövőben valamiből többet szerzel. Mily rettenetes is a sors! Nem várhatod többé a többet, hogy jól érezd magad. Ettől aztán még boldogtalanabb leszel. Már nem menekülhetsz a következő pillanatba. Ezért kellenek a drogok, hogy egy kis időre jobban legyél.

Páran pedig mélyebb szintre törnek magukban, és rájönnek, hogy a több, jobb szintjén működő különlegesség érzete illúzió volt csupán. Nem hajszolhatod, és nem is visz sehová. Soha nem teljesíti be magát, mert csak gondolatforma – a különleges én –, amit be akartál építeni én-történetedbe, abba, amely mindaddig identitásod alapja lesz, amíg kizárólag és megrekedve a gondolatok szintjén élsz. Én, a különleges!

Néhány ember fejében az él, hogy ő különleges, és én nem akarom elvenni ezt a képzetet senkitől, aki jól érzi magát. Lehet olyan képzeted, hogy előző életedben te voltál Napóleon, ettől különlegesnek érezheted magad, de ez a gondolkodásból és képekből ered. Néhányunkat ez éltet. Lehet, hogy senki nem ért veled egyet abban, hogy te voltál Napóleon, de ez legalábbis ideiglenesen fenntart téged, a különlegesség érzetét adja; gondolkodnod kell rajta, és meg kell osztanod másokkal is. Mások pedig azt mondják: nos, ezek történetek. Megint mások pedig igazat adnak neked, és azt mondják, hogy ez vagy te. De mindenképpen a gondolkodás az alapja és a gondolattal járó érzelmek.

Teljes azonosságot építettél hát fel személyes történeted alapján, ami nagyon kevés, és nem tart sokáig. Személyes történeted szappanbuborékja hamarosan kipukkad.

Senki nem látja előre elkerülhetetlen halálát – senki nem tudhatja, mikor történik meg vele. De végül mindenki elkerülhetetlenül meghal, 1 év vagy 50 év múlva, de hamarosan. Ám amikor eljön, az a most lesz, és nem a holnap. Ezért rettenetes sors, ha ennek az énképnek, ennek a koholt realitásnak a csapdájában élsz. Folyamatosan változékony hangulatot okoz, amely még spirituális szinten is megjelenik.

Egyszer ráébredsz: igen, a megszállottság rabja vagyok; tudom, hogy ez nem az. De légy óvatos, nehogy más gondolatformák lépjenek azonnal a helyére, például előfordulhat, hogy 20 éven át folyamatosan a pénzt hajtottad, és most azt mondod: oké, elajándékozom a BMW-met. Most biciklit veszek, mert spirituális életet élek, és csak ennek megfelelő ruhákat hordok, mindegy, milyet. Bringán járok, és nézem a másik embert, aki még mindig olyan tudattalan, hogy BMW-je van, és azt gondolom: „Mennyivel felette állok a spiritualitásommal.” És amit ekkor cipelsz, az még a BMW-gondolatformánál is nehezebb gondolatforma. Énképed még nehezebbé vált, és lehet, hogy a BMW-s ember énképe könnyebb, mint a bringásé. Lehetséges. Nem valószínű, de előfordulhat.

Figyeljünk hát oda, hogyan vált és választ magának elménk másik történetet, és mindig azért, hogy így vagy úgy, de többnek érezze magát. Ezért az összehasonlítással operál. Mert ez egy gondolat: azt gondolom, hogy van egy képem arról, aki vagyok, és ezt össze kell hasonlítanom azzal, amit a másik ember énjéről gondolok. Képeket, mentális elképzeléseket aggatok hát először magamra, majd másokra is. És utána összehasonlítom őket. „Hm, rendben, spirituálisabb vagyok ennél, vagy ők spirituálisabb nálam, de ő már régebben él így.”

És pontosan annyit érsz, amennyit tudsz. A tudás a másik, amit csak úgy mellékesen előrántasz hatalmas készletedből, elejtesz egy-két dolgot, és a másik ember csak álmélkodik, és nem tudja, ki is vagy. Nyilvánvaló, hogy többet tudsz nála. Ettől aztán hű, de jól érzed magad! Így működik ez kis dolgokon keresztül, amelyek folyamatosan növelik ezt a mindig nagyon bizonytalan énképet.

És szereti, ha igazad van! Szereti, ha mások tévednek, mert neked csak így lehet igazad. Szereti, ha igaza van, és pillanatnyilag az „ah, igazam van” tölti el a növekedés érzésével.

Tehát mindig a saját magam, az én fikciójának erősítéséről van szó. A tárházamban lévő énről, és az emberek ezt keresve élik életüket. Ez életük célja, az én koholmányának erősítése. Így ez válik tetteik hajtóerejévé.

És ez mindig nagyon szorongató, mert gyakran érzed magad kevesebbnek a másik embernél, és ezen dolgoznod kell. „Kevésbé különleges nálam, vagy többet tud, én viszont jobban nézek ki.”

Vannak, akik – ha nem képesek megszerezni azt a fajta különlegességet, amely a világ szemében kívánatos – ellenkező jelű különlegességre tesznek szert azáltal, hogy úgy érzik, igazságtalanul elbánt velük az élet. Bizonyos emberek vagy helyzetek áldozataiként élnek, és ebben az áldozat gondolatformában aztán nagyon különlegesnek érzik magukat. Akkor is nyerhetsz, ha vesztes vagy. Az elme nagyon okos, és az áldozati identitás nagyon erős lehet, erősen belevájhatja magát az emberek elméjébe, és ha találkozol velük, 5 perc múlva már a történetüket mesélik. „Tudod, mi történt velem? 25 évvel ezelőtt történt.” És persze, hogy történtek szörnyű dolgok 25 éve, és ma is történnek ebben az őrült világunkban.

De ahhoz, hogy identitást építhess egy bizonyos időpontban vagy egy ismétlődően megtörtént szenvedés köré, ebben a zűrös világban, ahol a szenvedés elkerülhetetlen, hogy erre építhesd fel különlegességed tudatát, ahhoz rettenetes, mindenütt rácsokkal körülvett börtönbe kellett zárnod magad. De legalább azt gondolod, tudod, hogy ki vagy, van történeted. „Remek, legalább van történetem. Az élet jobban elbánt velem, mint a többiekkel. Többnek érezhetem magam.”

És bármilyen legyen is az elme, találni fog valamit, ami az identitását megadja, egy koholt önazonosságot, és nagyon fél attól, hogy elveszíti a történetét, vagy hogy elhagyja, ha továbblép. A történetnek általában kellemetlenné kell válnia ahhoz, hogy végül az embert kiszorítsa magából. Ennek az az oka, hogy a történet álom, az „én vagyok” álma. Ha pedig egy álom kellemetlenné válik, fel akarsz ébredni. Végső soron egy én-álom sem igazán kellemes, de vannak azért kellemetlenebbek.

Látjuk már, hogyan próbál folyamatosan túlélni ez az én, ez a fogalmi én, és nemcsak túlélni próbál, hanem meg is akarja védeni magát másoktól, másokat felhasználva kíván növekedni. Így vagy úgy, de használja őket, és ez határozza meg az emberi kapcsolatokat mindaddig, amíg nem léptél túl ezen. Igenis, más embereket akarunk felhasználni, és igenis, érezzük a szükségét annak, hogy más emberi lényektől megvédjük magunkat.

Egós állapotban két dolog irányítja a kapcsolataidat. Vagy használod őket, vagy félsz tőlük, szükséged van rájuk, vagy félsz tőlük, és néha egyszerre igaz mind a kettő.

És ez természetesen azt is jelenti, hogy nincs igazi kapcsolat. Mindenképpen torzul az egész, mert nem tudod, ki vagy, csak egy kép él erről a fejedben. Ez a kép próbálja magát erősíteni, mert még nem érzi elégnek magát. „Még nem vagyok elég.”

És ezért néhány ember gyakran fejben és hangosan is az életre, a helyzetére, az emberekre panaszkodva szerzi meg a különlegesség érzését, és csak hajtogatja, hogy mik vannak, hogy ennek meg annak nem lenne szabad megtörténnie. Valamit tenni kellene, ez valójában mind nagyon rossz. De miért nem tesz ellene?

És ott van a vádaskodás, folyamatosan panaszkodik, és felelősségre von, és az ego ezt szereti, mert ezzel igazolja magát. Amikor valami vagy valaki miatt panaszkodsz, úgy érzed, igazad van, a személy vagy helyzet pedig, akikre-amire panaszkodsz, rossz.

Itt most nem a gyakorlati panasztételre gondolok, amikor valamit, amit vettél, ki szeretnél cserélni, mert nem működik. Ez rendben van, ennek gyakorlati jelentősége van, és valamit tenned kell. Hanem arról a panaszkodásról beszélek, amikor valaki elmondja a fejében lévő történetet, amelynek semmilyen gyakorlati célja nincs. Folyamatos konfliktuskapcsolatban áll a jelen pillanattal. Mindig van valami, ami nincs jól, vagy valami, ami éppen megtörtént, és panaszkodni lehet rá. Vagy talán éppen azért, mert valami még nem történt meg.

Sokan érzik úgy, hogy nem lehetnek önmaguk; vagy azért nincsenek igazán békében magukkal, mert valami történt, vagy mert valami nem történt. Pontosan ez az a két ok, ami miatt nem lehetsz önmagad. Vagy történt valami, és ez megakadályoz abban, hogy önmagad lehess, vagy még nem történt meg valami, és ha az nem történik meg, nem lehetsz önmagad. Hát nem frusztráló? Kell, hogy valami történjen, hogy önmagam lehessek. Ezek szerint nem vagyok önmagam.

Azért beszélünk most ezekről a módozatokról, hogy felismerhesd, amikor benned történik. Ez univerzális, öröklött minta, minden emberi lényben megvan. A kollektív emberi elme egós, tudattalan állapotában így működik. Ez tart csapdában léted felszínén, az élet sekély felszínén és hullámterében.

Az életformák, de minden, ami megtörténik, a forma szintjén tart fogva. A forma szintjén pedig, ideértve a gondolatformákat és az ősi formákat, a fejedben felmerülő minden gondolattal azonosítod magad, és ez a gondolatfolyam természetesen soha nem ér véget. Mert az egyik után rögtön jön a következő, fonalra fűzve. És így megy ez egész nap, így megy, alkalmanként haloványan felvillan a fény, emiatt nem őrülsz meg, ezért vagy képes mégis a túlélésre. Visszatartanak az öngyilkosságtól, vagy visszatartanak a totális őrülettől.

Igazán rövidke kis pillanatok ezek, de ezek tartanak életben. Hirtelen az öröm parányi cseppje szivárog át lényed mélysége felől, a rétegeken át, az elme kemény rétegein át, ahol itt-ott kis repedésekre lel. Ha ez nem lenne, teljesen elvesznél, és valószínűleg nem ülnél ebben a teremben.

És néha-néha vannak olyan pillanatok, amikor hirtelen megjelenik a szépség, a túláradó szépség, vagy a veszély egy pillanata fölébreszt, és kiránt a fejedben folyamatosan beszélő hang duruzsolásából. Ó, hirtelen mennyivel élénkebb az élet, a létezés, a jelenlét, majd visszatér a gondolat.

Néhány ember számára a veszély fizikai betegség képében jelentkezhet, egyszer csak hirtelen megérkezik, és ezzel felébreszt. Hirtelen rájössz, hogy mindaz, amit hajszoltál, és amit fontosnak véltél, egyáltalán nem fontos.

Tehát valami már összeomlik a gondolat szintjén. Fizikai betegséget fejlesztesz magadban, és rájössz, hogy mindaz, ami olyan sokat jelentett, egyáltalán nem számít. Így a betegség hasznos lehet, néhány embert felébreszthet.

De az is előfordul, hogy valaki éppen egy állat miatt marad épelméjű. Mert ez az egyetlen módja, hogy egy másik lénnyel ne gondolati úton teremtsünk kapcsolatot. Mert amikor más emberi lényekkel találkozunk, akkor csak a többi emberrel kapcsolatos elképzeléseink csapdájában vergődünk. Mentális elképzeléseket és képeket aggatunk egymásra olyan formában, amit egymásról gondolunk. Mert mindig pontosan tudom, mit gondolok rólad. Nem veled állok kapcsolatban, hanem a saját fejemben rólad alkotott elképzelésemmel. A legtöbben ezt tesszük egymással, így aztán már két gondolat teremtette entitás próbál megférni egy kapcsolatban. Mindegyiknek szüksége van a másikra, de ugyanakkor fél is tőle. Természetesen ez az oka annak, hogy manapság olyan nagyon problémásak a kapcsolataink.

Néhány ember tehát azért marad épelméjű, mert állatot tart. Kedvenceink hihetetlen szerepet töltenek be életünkben, és ezt még mindig nem ismeri el teljes mértékben a világ. Ők tartják vissza az emberiséget az őrülettől, mert amikor egy kutyát vagy egy macskát megérintünk, akkor egy pillanatra nem vagyunk egyedül, persze néhány ember akkor is megtartja az egóját, de ezek nagyon kivételes esetek. Megérinted az állatot, és önmagad lehetsz. Az állat ellen nem kell pszichológiai védekezést bevetned, és nem is akarsz tőle semmit. Egyszerűen csak ott vagy vele, és valami elér hozzád, mert az állatok sokkal mélyebben kapcsolódnak az élet forrásához, mint a legtöbb ember. Ők távol állnak – vagy úgy is mondhatjuk, hogy nem adnak teret olyan mértékben a különálló entitás illúziójának, azaz én és a világ többi része elképzelésnek.

Az állatok még mindig egységben élnek a teljességgel, nem veszítették el azt. Mélyen gyökereznek a létben. Ők nem teremtik meg a problémák világát, egyek az élettel.

Mi, emberek pedig elrekesztettük magunkat az élettől, gondolati képünk van az énről, amelyet sorompó választ el a világ többi részétől. Mert ott van a másik emberi lény, és ez rettenetes elképzelés. Életünket a „szükségünk van a többiekre, de félünk tőlük” elve vezérli. A másik ember mentális megakoncepció.

Tehát minél jobban fogva tart egós énképed, annál inkább hangsúlyozza a többiektől való különbözőségedet. A többieket pedig statisztákká fokozod le. A róluk meglévő egy-két céduláddal egyszerűsíted le őket. Alapvetően mindenki karikatúra. Figyeld meg néha az embereket, amint beszélgetnek, és megemlítenek valakit, akivel találkoztak, vagy akit ismernek. Egy-két elhangzó bírálat alapján máris nyilvánvaló, milyen hülye az adott személy. Amikor ezt hallod, látod a karikatúrát, azt a furcsa, eltorzított emberi lényt. Amikor találkozol vele, megkérdezed magadtól: ez volt az az ember, akiről beszéltek? Hát igen.

Az állatokat nem sújtja a folyamatos gondolkodás átka. Nincs fogalmi énképük, mint az embereknek. Nem különítették el magukat. Így válhatnak néhány ember számára a létbe vezető úttá.

Amikor ilyen lénnyel lehetünk – és ez néhányunk számára megadatik –, az olyan pillanat, amikor valóban elcsitul a gondolat. Amikor a kutyádat simogatod, vagy egy macska dorombol az öledben. Hirtelen gondolsz valamit, de a gondolat elcsendesül, még csendesebb lesz, és a csend terébe kerülsz, és érzed a macska dorombolását. Vagy egyszerűen csak megfigyelsz egy állatot, és ha valóban tudsz figyelni, akkor ez kiszabadíthat elmédből, és jelen lehetsz, mert az állat is jelen van.

Ugyanígy van ez a természet birodalmában: a fák, a virágok és a fűszálak mind jelen vannak. Mind átadják magukat az egynek; egyek az élettel, az egy élet gyönyörű, pillanatnyi kifejeződései. Így aztán néhány ember életében a természet megközelítési pont.

És néhányunk esetében már ez sem működik többé. Ismerek valakit, akinek nagyon erős az egója, és ego-harcokat vív a macskájával. Ha a macska nincs otthon, mindig nyitva hagyja a konyhaablakot. A macska egy este nem jött elő. Ő pedig kereste a macskáját. Aztán becsukta az ablakot. Ha nem akar látni, akkor én sem akarom látni őt. A szegény macskának egy egész éjszakát kint kellett tölteni. Ez is megtörténhet.

Vannak olyan esetek, amikor az ember már az állattal sem képes többé kapcsolatba kerülni. Ez történik… amikor emberek milliói és milliói… élnek álvalóságba… olyan énképpel, amely teljes mértékben fikció, és mindig elégedetlen, mindig hiányérzete van, mindig többet akar. Emellett mindig ellenségekre, konfliktusra van szüksége, hogy a másikkal szemben énként határozhassa meg magát, hogy elkülönült énképe sértetlen maradjon. „Mivel kerülhetek ma konfliktusba? Miről panaszkodhatok, hogy kicsit többnek érezhessem magam? Ó, már meg is van.”

És amikor emberek milliói élnek így, annak az eredménye az, amit emberi történelemként olvasunk, azaz a hihetetlen, folyamatos szenvedés rettenetes meséje, amelyet emberek okoznak egymásnak és a bolygón élő többi létformának. Hihetetlen szenvedés. És ugyanazt nézed a televízióban, amikor este bekapcsolod a híradót, és láthatod, hogy mennyire őrült… az emberiség kollektív tudata a jelenlegi fejlettségi szinten.

És mégis itt vagyunk. Itt vagyunk, és felismerjük, hogy amitől az emberiség szenved, az, mondjuk úgy, az az úgynevezett kollektív mentális betegség egy formája. És feltehetjük a kérdést: hogyan engedheti meg Isten egy teljes fajnak, hogy mentálisan beteg legyen? Hallottam már ezt a kérdést felmerülni valakinek az elméjében. És természetesen személyes szinten is feltehetjük ugyanezt a kérdést: hogyan engedheti meg Isten, hogy beteg legyek? Hogy meri megengedni, legyen férfi, női vagy mindezzel összeegyeztethetetlen entitás, hogy beteg legyek? Hogy szenvedjek.

És persze… a nagy egészen belül mindennek helye van, és minden úgy van, ahogyan lennie kell, beleértve saját személyes, pillanatnyilag fennálló betegségedet. Ez nem jelenti azt, hogy a gyógyulás nem lehetséges, de sok ember van, aki azért van itt, mert elszenvedett az életében valamilyen csapást. Talán fizikai megbetegedést vagy nagy veszteséget. És máris láthatod saját személyes példádon keresztül, hogy szenvedésed, fizikai szenvedésed vagy bármi legyen is az, bizonyos mértékben… máris megkezdte elmédben az egós struktúrák feloszlatását. Először is fellazította, hogy valami más is átjöhessen.

És hirtelen azon kaptad magad, hogy érdekel a jelen pillanat, és aztán egyszer csak benne vagy. És nem számít, hogy miről szól a történeted, lehet, hogy azt érzed: „nagy hiba volt, az én történetem egyetlen nagy hiba volt”, hiszen most itt vagy. És nagyszerű dolog lenni, most itt lenni és látni, hogy mindannak a hibának a történetéből és az eredményéből most kilépsz, és rálátsz. Igen.

A forma szintjén így bontakozott ki az életem, és most hadd meséljek el röviden valamit magamról. Minden nehézség nélkül végignézhetek egész életemen, mondjuk addig a napig, amikor a világ megtanította nekem, hogy fontos vagyok. Ez pár évvel ezelőtt történt. Azelőtt senki nem mondta nekem, hogy fontos vagyok. Addig a pontig totális szerencsétlenségként tekintettem az egész életemre. Igazából semmi sem vezetett sehová. Pár évig próbálkoztam, azután egyetemre mentem, majd ledoktoráltam, azután feladtam. Két évig sodródtam, belefogtam ebbe, majd belefogtam abba, és semmi sem ment. Nagyon-nagyon sok dolgot megpróbáltam, akkor az édesanyám azt kérdezte: „Most 45 éves vagy. Mit értél el? Mások már nagy karriert csináltak.”

Ez a történet szintjén csőd volt, de egy bizonyos ponton szerencsére már feladtam a történettel való azonosításomat. A történet csak 29 éves koromig volt a saját identitásom, de addig is nagyon boldogtalan történet volt. Amikor viszonylag sikeres voltam, azaz az egyetlen sikerem az volt, hogy jól teljesítettem az egyetemen, mielőtt a diploma utáni továbbképzést elkezdtem, az is csak 2 hétre tett boldoggá. Nem furcsa, hogy egy sikertelen történet virágot hozhat? A tudatosság virágát. A tudatosság virágának pedig talán szüksége van a mocsárra, ahol nő. A nyíló lótuszvirág a buddhizmus szimbóluma: a sárban lévő gyökerekből nő ki a lótusz.

Egyébként semmi sem szebb az emberi életben, mint egy-egy meghiúsult történet. A jó hír az, hogy végső soron minden történet meghiúsul a formák miatt, mert a formákon alapul. A formákkal azonosítja magát, és egy forma sem tart sokáig. Egy épület sem áll örökké, végül mindegyik összeomlik. Minden forma ideiglenes és gyönyörű; az egyes formák mélyén rejlő lényeg az egy élet formája, amely elpusztíthatatlan. Hogy még ez a gyönyörű forma sem létezik állandó formaként!

De az örökkévaló átragyog a formákon, és ez azért van, mert a formák áttetszők, és jelenlegi formádban te sem vagy örök. De mégis, benned is megvan az áttetszőség, még abban is, ahogyan itt ülsz.

Tehát az, ami a forma mögött van – nem számít, hogy nevezzük, csendnek, jelenlétnek, az „én vagyok” mély érzetének – már régen összekeveredett az én-történettel, és ez az, a létezés értékessége, az igazi különlegességed. Az, amit egós éned keresett a történet szintjén – „különleges akarok lenni” – elhomályosította a tényt, hogy nem lehetsz különlegesebb annál, mint amilyen már most vagy.

Ez azonban nem az egós értelemben vett különlegesség, hogy több vagy valakinél. Abban az értelemben vagy különleges, hogy megvan benned az a szépség és érték, amely léted lényege, és amit nagyon mélyen érzel. Még az is érzi, aki a lehető legjobban azonosul egy történettel és gondolati énképével, hogy valahol van benne valami különleges, ami ő maga. Amit összetévesztenek a formákkal, a gondolatformákkal, az, ami a lét lényege, amely forma nélküli és időtlen. Ez összekeveredik a formával, a gondolattal és a fejünkben lévő történettel. És ez az, amit Buddha képzelt vagy fiktív énnek nevez; ez az az én, amelyet a Buddha 2600 évvel ezelőtt illúzióként felismert, ez végtelen éleslátás.

Az egész emberiség talán legjelentősebb szellemi felfedezése az a felismerés, hogy az én illúzió. Ezalatt azt az ént érti, amelyet bármely formával, gondolatformával vagy fizikai formával azonosítunk. És illúzió elveszíteni magunkat bármilyen formában; úgy is mondhatjuk, hogy a lényeg, a lét értéke, amely minden emberi lényben minden életformában időtlen és forma nélküli, a formában ölt testet.

Semmi baj nincs a formában való megtestesüléssel, amíg a forma mögött valóként ismerjük magunkat. Van, amikor azonban elveszíted magad a testet öltésben. Bár végül persze ezt kell tenned, ez is hozzátartozik a dolgok teljességéhez. Amikor elveszíted magad, azt a Buddha szenvedésnek nevezi. Azért szenvedsz ilyenkor, mert többé nem tudod, ki vagy. Magadat keresed valamilyen formában: gondolatformában vagy fizikai formában, amellyel egyesülsz, és ez megint csak gondolatforma. És ezért keresi mindenki a lét lényegét; nem tudván, hogy a különlegesség, amelyet keres, máris ott van abban a lényegben, aki ő maga.

De csak akkor képes megtalálni, amikor felhagy azzal, hogy a többön keresztül, a jövőben keresse magát. Az egyetlen helye, mint valami furcsa játék, az egyetlen hely, ahol valóban megtalálhatod önmagad, az egyetlen hely, ahol az emberek soha nem keresgélnek: az a jelen pillanat. Magukat keresik, és úgy érzik, többek akarnak lenni. Való igaz, hogy a forma szintjén ideiglenesen több lehetsz. Majd ez újra megváltozik.

Van azonban egy olyan szint benned, ahol a több nem működik, nem kell többnek lenned, mert máris az egy élet teljes kifejezése vagy. Máris teljes egész vagy az időtlenség szintjén, léted lényegének szintjén.

Nos, az egyetlen oka annak, hogy szükséged volt az időre, az, hogy meghalld ezt az igazságot, és elismert, hogy ez az igazság. Tehát azt mondhatjuk: azért volt szükséged az időre, hogy eljuthasson hozzád az üzenet, hogy nincs szükséged az időre.

A paradoxon tulajdonképpen az, hogy még mindig számtalan ember van, akinek mindez értelmetlen, és nem látogatnak el hozzánk. Más szóval: még több időre van szükségük. Tovább kell keresniük magukat, továbbra is csalódniuk kell keresésük eredményében. Ez is a nagy terv része.

A csalódás az emberi létezés beépített eleme. Így aztán elmondhatod, hogy ezért van a világ, az úgynevezett világ, hogy csalódást okozzon. És azért is, hogy mélyebbre vezessen, és hogy végső soron kivezessen a formával való azonosulás állapotából. Mert mindaddig, amíg a formával azonosítod magad, mindig minden meghiúsul. Soha nem leszel képes annyi formát felsorakoztatni és felhalmozni, amennyit szükségesnek tartasz ahhoz, hogy önmagad lehess. Azaz néha megteheted egy nagyon-nagyon rövid időre; hirtelen úgy érezheted, hogy minden jól működik az életedben. „Egészséges vagyok, a párkapcsolatom csodás, van sok pénzem, vagyonom, mindenki szeret. Jó dolgokat írnak rólam. Minden működik: a munkám, az élethelyzetem, a pénzügyeim, az egészségem, a kapcsolataim, mind nagyszerűek.”

Nemsokára azonban valami itt-ott romlani kezd majd. A pénzügyek, a párkapcsolat vagy az életkörülmények. A forma világának természetes velejárója, hogy semmi sem marad sokáig épségben – így aztán mindig minden újra bomlásnak indul. Pedig most tettétek éppen rendbe.

Hát ez az, ami miatt az emberi lét csalódások sorozata. Miért nem működik? Azért nem működik, mert te, mert az emberek a teljességet keresitek. Azt követeled, hogy a forma világa tegyen teljessé és boldoggá. „Azt követelem, hogy ez a világ tegye teljessé azt, aki én vagyok, adjon nekem énképet. Csak ezt meg a formát akarom, ez minden. Ezt követelem.”

De hiába követeled. Valami baj van, az élet nem így működik. Látszólag mindenki másnál működik, de nálad nem.

Látom a magazinokban a csillogó sztárokat, olvasok róluk, látszik, hogy nekik sikerült. De csak a magazinok ragyogó képein! Ha meglátogatnád őket otthon, láthatnád, hogy náluk sem működik. A csalódás az élet beépített eleme. A csalódásnak be kell következnie hangosan, teljesen, hiszen célja van, csak az emberek nem látják.

Valódi megkönnyebbülés tehát, amikor először rájössz, hogy az egész világ sem tehet boldoggá. Ha azt kívánod, hogy helyzetek, emberek, helyek vagy eredmények tegyenek teljessé vagy boldoggá, akkor csalódásra vagy ítélve. Akár sikeres vagy, akár nem. Ez most nagyon negatívan hangzik, igaz?

Ezért van az, hogy ha nem ásol mélyebbre, ha csak a felszínt ismered, akkor azt látod, hogy ez mind-mind hívság, pont úgy, ahogy az Ótestamentum prófétái állítják. A hívságok hívsága, minden hívság. Láttam mindezt, nem emlékszem pontosan a szavakra, de a saját szavaimmal el tudom mondani: „Mindent láttam, mindent kipróbáltam, és minden teljesen értelmetlen.” Így szól. Aki ezt állította, valószínűleg idős ember volt már, mindent kipróbált.

Miért is van ez beleírva a Bibliába? Nem túlságosan negatív dolog kijelenteni, hogy az élet teljességgel értelmetlen? Hogy bármi, amit elérhetsz, hívság. Azért írták bele a Bibliába, mert amikor felismered ennek az igazságát, nem vagy a rabja többé.

Látni azt, hogy a világ képtelen arra, hogy boldoggá tegyen, látni azt, hogy bármilyen formában léptél be az életbe, a természetéből következően nagyon rövid életű, az újdonság ebben az, hogy látod, és képes vagy azt mondani: „ó, végre.” És talán még el is neveted magad.

Aki azelőtt a saját történetedben és a csalódásodban éltél, most hirtelen kilépsz mindebből, és látod, hogy saját kudarcra ítélt történeted nem személyes dilemma, hanem az emberi lét előfeltétele, adott állapot. Abból merítetted énképedet, amiben nincs semmi személyes, hanem pusztán emberi állapot. Az emberi állapot a saját tudattalan szintjén, meg nem világosodott állapotban. Ez adta saját személyes egyéniségedet, ebbe akartál kapaszkodni.

És most pusztán azáltal kiléphetsz belőle, hogy rálátsz. Ez a rálátás azt jelenti, hogy valami, ami nem része ennek a tudattalanságnak, felemelkedik. Hát ezért van benne a Bibliában: mert nagy dolog látni azt, aki benned megláthatja minden formák mulandó természetét, az elme gyártotta történet kitalált jellegét.

Mi az, ami benned képes ezt észrevenni és meg is látni, ó igen! Ez nem gondolat, hanem tudatosság és az a képesség, hogy a tudat tükrét felemeld, és egyszerűen csak láss.

Vagy másképpen szólva: hogy rá irányítsd a tudatosság fényét. A tudatosság fénye beragyogja mindezt, és megláthatod, hogy ezelőtt milyen csapdában voltál, csalódásra ítélt élettörténeted csapdájában, mert nincs olyan élet, amely végső soron ne okozna csalódást. Épp csak elkezdődik, és máris megszabadulsz a csalódás érzésétől, amikor többé nem saját kívánságaid kielégítése eszközeként, önös érdekből szemléled a világot. Amikor többé nem követeled, hogy az emberek, helyek, helyzetek boldoggá tegyenek, és adjanak neked, vagy éppen kielégítsék vágyaidat, akkor hirtelen felemelkedik a képesség, amely lehetővé teszi a jelen pillanat formáinak önmagukban való létezését.

Mert az élet ebben a pillanatban olyan, amilyen. Abban, hogy valami van, soha nem kételkedhetsz; bármilyen forma tűnik fel a jelen pillanatban, az mindig olyan, amilyen. Ezért az emberek konfliktusban élnek az élet valódi milyenségével. Legbelül elfutnak előle vagy elutasítják, kritizálják, panaszkodnak rá, vagy máshová néznek. Nem akarom ennek a milyenségét, én inkább azt akarom. Amikor pedig látod, hogy a világ ezt nem teheti meg veled, többé már nem, akkor elengeded a követelésedet, mert látod, hogy mennyire abszurd valami olyat akarni a világtól, amit az nem adhat meg, akkor egyszerűen csak együtt élhetsz bármivel, akármilyen legyen is.

A jelen pillanat természetesen mindig oszthatatlan. Bármilyen legyen ebben a pillanatban, az olyan, amilyen.

Nem akarom, hogy ez a hely – még akkor sem, ha ti idejöttetek, és azt akarjátok –, nem akarom, hogy Findhorn boldoggá tegyen. Ha ezzel az elvárással érkeztetek ide, talán máris megéltétek itt is a csalódás érzését, mert egyetlen hely sem képes arra, hogy hosszú távon, vagy hogy egyáltalán megadja ezt.

Idejöttetek hát, és rövid időn belül azt gondoljátok: a spirituális központ közvetlen szomszédságában egy királyi légierő-támaszpont van? Hát ennek semmi értelme. És ezért panaszkodhattok rá. „Ezt nem kellene, miért tették ide? Valahová máshová kellene telepíteni.” Azt mondhatjátok: „Azért jöttem ide, hogy békére leljek, és tessék, mit találok? Fülsértő zajjal közlekedő sugárhajtású gépeket. Hazamegyek.” És ez csak egy dolog. Még számos egyéb dolog szemet szúrhat. „Horkol a szobatársam. Nem tudok bejutni, várnom kell a fürdőszobára, nem süt be a Nap. Május vége felé járunk, és nem süt be a Nap. Soha nem kellett volna Skóciába jönnöm.”

Ha tehát te – és ezek csak példák – azt várod el egy helytől, hogy kielégítse az igényeidet, az hiábavaló dolog. Egyetlen hely sem tökéletes. Még ha a csendes-óceáni szigetek déli részére mész is, ott is lesz valami, ami nem egészen helyénvaló. Minden disszonáns; legyen az a mindennapos napsütés, mert túl sok, a szúnyogok éjszaka, mert nem tudsz pihenni, nem tudtad, hogy lesznek. Pedig az utazási katalógusok mindenféléről beszámolnak.

Tehát újra itt a csodás lehetőség ama követelések elengedésére, hogy egy adott hely boldoggá tegyen, hozza el számodra a békét, vagy segítsen megtalálni önmagadat. Egyszerűen csak mondj igent bármilyen formára, amelyet a jelen pillanat felvesz. Ahelyett, hogy azt akarnád: a jelen pillanat formája másmilyen legyen, és ezáltal eleget tegyen neked. Hozz belső harmóniát a jelen pillanattal kialakított kapcsolatodba. Fogalmazzunk így.

Az élethez, azaz a mindenkori mosthoz, csakis a mosthoz való hozzáállásodba hozz belső harmóniát. Bensődben ne távolodj el a mosttól, amely az élet. Az ettől való eltávolodás a csalódás és szenvedés forrása.

Tehát bármilyen formát vesz is fel a jelen pillanat, sugárhajtású repülőgépet vagy akár esőt, majd a felragyogó Napot, jót vagy rosszat, csak az elme hívhatja ezeket jónak vagy rossznak. A jelen pillanatban minden úgy van, ahogy van. A szabadság hatalmas érzése lép be az életedbe, amikor elhagyod azt a követelést, hogy valami másmilyen legyen, mint amilyen, és akkor többé nem kívánod, hogy Findhorn boldoggá tegyen, vagy elhozza neked a békét. És akkor minden pillanat olyan, amilyen.

Egyszerre egy lépést teszel; bárhová mész is, körülnézel, állsz, sétálsz, ülsz; emberek jönnek, mennek, dolgok történnek itt meg ott; és hirtelen, amint harmóniába kerülsz a mosttal, valami felemelkedik benned, aminek semmi köze ahhoz a formához, amelyet a jelen pillanat felvesz. Azért emelkedhet fel, mert megengeded, hogy a jelen pillanat által felvett forma olyan legyen, amilyen.

Ha tehát belül magadhoz öleled a jelen pillanat formáját, és megengeded, hogy olyan legyen, amilyen, akár igent is mondhatsz rá, mert ez az élet. Mert csak a pillanat, csak a most az, ami van. Akár magamhoz is ölelhetem, és igent mondhatok arra, ahogy van. Ez nem csökkenti abbeli képességedet, hogy megváltoztasd, ami változásért kiált. A tettek az adott helyzettel való harmóniából emelkednek ki.

Ráhangolódhatsz valami olyasmire is, ami nem jó. Kaphatsz elhűlt ételt, amit aztán visszaviszel a konyhába, megmondod, hogy kihűlt, és kéred, hogy melegítsék meg újra, ha lehetséges. Ezzel nincs semmi baj, de a tett a ráhangolódásból ered.

Ugyanez a tett eredhet… az adott helyzettel szembeni belső ellenállásból is, ekkor azonnal belép az én, aki panaszkodik. Az én, amely panaszkodásával növeli magát; és akkor ugyanaz a tett alapvetően más energiákat hordoz. Belépsz a konyhába, és azt mondod: ez meg mi? Hát itt nem melegítik meg az ételt? Melegen kellene tálalni! Ekkor a tetted célja az, hogy az énedet rajta keresztül növeld. Hogy az énnek igaza legyen, hogy megerősödjön az én-történet.

Ám ezt egy másik emberrel teszed, aki aztán meg fogja védeni magát, és úgy fog reagálni, hogy önmaga hibáját mérsékelje, mert az ego így működik. Azt mondja: nincs igazad. Megpróbálja a másik személy kitalált történetét csökkenteni, a másik pedig védeni fogja magát, még nagyobb ágyúval lő vissza, kiabálni kezd, hogy kivédje a kisebbítést, persze megint a kitalált történet kisebbítését. Micsoda világ! Pedig élhetnél jól.

Ha az adott helyzettel összhangban élsz, felemelkedik az életedben az értelem, amely sokkal nagyobb az elme felhalmozott tudásánál vagy az elme elemző képességénél. IQ-tesztek vagy keresztrejtvények megoldási képességénél. Mert ez utóbbi csak kép, az intelligencia nagyon picike kis formája. Nincs vele semmi baj. De ez az, amit a világ intelligenciának hív, hogy megtanulhasd, gyorsan válaszolhass a kérdésekre, gondolatokat manipulálhass, és olyan sok gondolatot tarthass a fejedben, amennyit csak tudsz.

Mégis, van egy sokkal mélyebb értelem, amiről civilizációnk semmit nem tud, pedig ez az, amiből az igaz alkotások erednek, ahonnan a kreativitás érkezik. Ezt akkor éred el, ha igent mondasz. Semmi több nem kell hozzá, mint hogy igent mondj a jelen pillanatra. Amely máskülönben magában foglalja a múltat is, mert vannak, akik a múlthoz kapcsolódó erős sérelmeket vagy bántódást cipelnek magukkal. Valaki ezt tette veled, vagy történt valami a múltban, és még mindig megvan a panasz, amelyet cipelsz.

Hogyan működik hát a jelen pillanat elfogadása, hiszen éppen azt mondom, hogy a jelen pillanat elfogadása így már a múlt elfogadását is jelenti. Csak azért van így, mert azt hiszed, hogy valami, ami régen történt, valahogyan befolyásolja életképedet vagy azt a képességedet, hogy ebben a pillanatban teljesen önmagad lehess.

Mondjuk, azt mondod, hogy elveszítetted az egyik végtagodat, vagy ilyesmi, valaki 10 évvel ezelőtt levágta, és most ezt a sérelmet hurcolod. Hogy lehet, hogy amikor elfogadod a jelen pillanatot, akkor ezt a hiányzó végtagot is elfogadod úgy, ahogy van? Miért van, hogy ez az a forma, amelyet a jelen pillanat felvesz?

Nos, mert úgy fogadod el, ahogyan van. Akkor már nem befolyásol többé a múlt, mivel azt a forma szintjén okozta. És ez persze rokkantság, megakadályozza, hogy idén megnyerd a wimbledoni bajnokságot – többé nem tudod megnyerni. Igen, a forma szintjén ez talán bizonyos mértékben korlátozza az életedet, a világ azonban tele van olyan korlátokkal, amelyek a forma velejárói. Ha nem az egyik fajta korláthalmazt kapod, akkor másmilyen korlátaid lesznek.

Tehát szinte soha nincs olyan pillanat, amikor ne lennének bizonyos korlátaid – akár a szomszédos légierőbázis által okozott zaj, akár az, hogy nem tudsz pihenni a szobatársad horkolása miatt. Ezeket életed viszonylag jelentéktelen korlátainak tekinted. Vannak azonban jelentősebb korlátok is, ezek is mind a forma világához kötődnek, és ez az, amit a forma világa tesz.

Cserélgetheted a korlátaidat, természetesen jobbá teheted az életedet a forma szintjén, nincs ebben semmi rossz, mindaddig, amíg nem önmagadat keresed benne. Csodálatos dolog a formákkal játszani az életedben, most mondjuk pénzt keresek. Ezt fogom játszani. De nem akkor, ha azt reméled, hogy egyszer elég pénzed lesz ahhoz, hogy végre valaki lehess, aki most nem vagy, mert azt soha nem találhatod meg a pénzen vagy a jövőn keresztül. Akkor játszhatsz a forma világával.

Olyan csodálatos… hogy amikor elengeded a forma világához intézett követelésedet, hogy boldoggá tegyen, akkor bárhol találod magad, bármilyen helyzetbe kerülsz, bárkivel találkozol, bárhová mész, hely, helyzet, személy, mind-mind megelégedésedül szolgál. Mert valami olyan dolgot érintettél magadban, amely mélyebb a gondolkodásnál (ami forma), tehát mélyebb a formánál. A gondolkodás is csak forma.

Azt az egyszerű dolgot tehetjük tehát, hogy belül igent mondunk… a jelen pillanatra. Ennyi az egész? Igen, de ehhez szükség van egy bizonyos szintű jelenlétre, hogy azt tudd mondani: úgy van, ahogy van, ahelyett, hogy megint a régi reaktív minta jönne elő, amelyet a kitalált énkép vezérel, amely pedig azt mondja: ez nem fér bele az én-történetembe. Hogyan illeszthetem ezt bele az életembe? Ez nem a történetem kiegészítése, valójában ennek egyáltalán nem kellene a történetemben szerepelnie, ki vele!

Sok ember ilyen történet. Gyakran, ha másokkal találkoznak, nem akarnak velük lenni, ki akarják őket űzni a történetükből, hogy ne legyenek ott. Valaki más kell ide. És ismét ugyanoda jutottál.

Ha pedig visszalépsz, vagy kilépsz a gondolkodásodból, abban a pillanatban, amint kiemelkedik a csend és a béke, megint barátságban leszel azzal, ami van, mindegy, milyen formát vesz fel éppen. Hamarosan úgyis változni fog.

Azok, akik évekre elakadnak, általában azért rekednek meg, mert olyan ellenállásminta van bennük, amely ugyanabban a helyzetben tartja őket. Az ellenállásminta azt mondja: ki akarok szállni ebből a szörnyű helyzetből, amelyben vagyok. És mindennap bemennek az irodába, és azt mondják, ez van. Ugyanaz az energia, ugyanaz a negatív hozzáállás és ellenállás, és ha cseng a telefon, mindig felveszik, igen, én vagyok.

Vannak néhányan, hagyományosan a közhivatalokban, akik rengeteg frusztrációt cipelnek magukkal. Valószínűleg még mindig így van, igen, folyamatosan azt kérdezgetik: „Miért ragadtam itt, ebben az unalmas munkában? Ezekkel a szörnyű emberekkel, akik mindig akarnak tőlem valamit.” És eltelik 25 év, és még mindig ugyanott ülnek, és panaszkodnak.

És akkor meghallod az üzenetet, hogy máshogy is lehet élni, hogy mondhatsz igent. Nem egy történetre, nem arra, hogy el is fogadhatom, hogy 25 éve vagyok ebben a szörnyű irodában, és valószínűleg még 10-et ebben a szörnyű irodában töltök majd. Akár igent is mondhatok rá, mert ezt olvastam valahol egy könyvben. Nem, ennek semmi köze ahhoz, hogy igent mondasz életed valamelyik történetére. Ha mondjuk börtönben voltál, mondhatod ezt: „Rendben, el is fogadhatom, hogy az életem minden területe csődöt mondott, 20 évig voltam itt, és még 15 évet itt kell töltenem, és akár el is fogadhatom, hogy szerencsétlen csődtömeg vagyok.”

Az, hogy a jelen pillanatra igent mondasz, csak a jelen pillanatot jelenti, és nem egy történetet. Azt jelenti, hogy kilépsz a történetből. Lelki életedben spirituális gyakorlatként most nagyon fontos az, hogy amilyen gyakran csak tudod, szakítsd meg a múlt és a jövő folyamatosságát. „Rendben, onnan jövök, és arra megyek, azzal vagyok elfoglalva, hogy odajussak, és ezt megtegyem. Úton vagyok odafelé, ne állíts meg!” Nagyszerű. De mi lesz a jelen pillanattal? Hol vagy most, ebben a pillanatban?

És hirtelen felébredsz abból a múlt-jövő folyamból, amely a múltból a jövőbe húzott mindig is. Ez a régi berögződés, mindig ugyanazok a jól bevált dolgok. Nem számít, mennyit panaszkodsz, minél többet panaszkodsz, annál jobban megrekedsz – majd hirtelen kiragadod a jelen pillanatot a történetből.

Felébredsz, és hirtelen fényesség lesz. Például lehet, hogy meghallasz egy csicsergő madarat. Rájössz, hogy ez gyönyörű, érzed, hogy lélegzel, és érzed, hogy tested életre kel, minden sejted él, érzed az életet, amely te vagy, amely a testedbe életet lehel. Amint ezt az elevenséget érzed, annak is tudatában vagy, hogy körülötted csend van, és ebben a csendben olyan hihetetlenül gyönyörű ez a hang, amelyet ez a csöpp kis lény ad ki, és amely az élet, minden pillanat dicsőítése.

Kiléptél a történetből a jelen pillanat elevenségébe. És még mindig törődhetsz dolgokkal, még mindig jössz-mész, és menned kell, és amikor megérkezel, ott vagy, és más emberi lényekkel találod szemben magad. Mégis jelen lehetsz.

Tehát egyre több és több lesz a jelenlét, több lesz, mint az idő. Azelőtt az idő irányított, most pedig te használod az időt, beengeded a jelent, ami azt jelenti, hogy amilyen gyakran csak tudod, megszakítod a történetet.

Lépj ki az életbe ebben a pillanatban, és egy sokkal nagyobb értelem jön el, és eljön a szeretet és az öröm, és minden olyan dolog, amelyekre máskor csak gondolni szoktál, de soha meg nem tapasztaltad. Hirtelen mindezek a dolgok belépnek, és még a történetet is megváltoztatják, de ez persze nem azt jelenti, hogy a történet bármikor is folyamatosan gyönyörű lehet a forma szintjén, a formák mindig jönnek és mennek. De mivel többé már nem rendeled alá magad az életed formáinak, körülményeinek, belépést nyersz a forma mögötti életbe, amely te vagy. A csendbe, az elevenségbe, abba az én vagyokba, amely mélyebb, mint az „én ilyen vagy olyan vagyok”.

És akkor… mindaz a szépség, elevenség és öröm, amely a pillanatban ott van, még akkor is, ha a formák omladoznak, ott lehet. De az egészet elmulasztod, mert sodródsz, folyamatosan sodródsz, de csakis az elmédben. És a madár! Őt meg sem hallod, vagy meghallod egy pillanatra, és azt mondod: kedves. És aztán tovább foglalkozol a problémáiddal. Na igen, mik is a problémáim? Amikor arra gondolsz, hogy problémáid vannak, mindig jó, ha megkérdezed: mi probléma most? Nos, el kell mennem az ügyvédemhez valami miatt, és ott a bank, csődbe fogok menni, és ezért találkoznom kell az ügyvédemmel. Mi a probléma most? Most nincs probléma, itt ülök, lélegzem, egy szép madár dalol, csend és béke van. Elevenséget érzek belül, minden sejtem élettel teli, valóban nincs most gondom, de holnap lehet, hogy lesz.

És ha eljön a holnap, akkor is fel kell tenned ugyanezt a kérdést. Mi a gond most? Ott ülsz az ügyvéd előtt, és ő azt mondja: itt írja alá, jelentsen csődöt. Rendben, és most mi a probléma? Itt egy papírlap, és itt egy toll, amivel egy papírdarabra firkantasz. Leteszed a tollat, és a madárra figyelsz, látod a fát, látod a virágot, érzed a belső elevenséget, és azt mondod: még mindig életben vagyok.

Nincs tehát szükséged többé a csődtömeg képére ahhoz, hogy énképed kialakuljon, mert énképed abból az életből táplálkozik, amely te vagy, saját lényed elevenségéből.

A forma szintjén ezután megtörténhet, hogy csődöt kell jelentenem. Még mindig lélegzem, a madár dalol, és ezelőtt is több millió ember túlélte már ugyanazt. Ez csak egy példa, egy elég szélsőséges példa.

Egyik spirituális tanár barátom, Byron Katie meglátogatott egyszer egy asszonyt a kórházban, akinek a rákbetegsége előrehaladott állapotban volt. Belépett a kórterembe, az asszony természetesen nagyon boldogtalan volt. Byron Katie azt mondta neki: „Nem látom, mi a gond.” És az asszony még boldogtalanabb lett, és hitetlenkedve kérdezte, hogyhogy nem látja a problémáját. „Megmutatom” – mondta, felhajtotta a takaróját, és megmutatta, hogy a jobb lába háromszor akkora volt, mint a bal. Ez a probléma. És Byron Katie azt mondta: „Tehát az a gond, hogy ön szerint a jobb lábának ugyanakkorának kellene lennie, mint a balnak?” És ebben a pillanatban az asszony – hosszú ideje először – elnevette magát, és csak nevetett. Mert leszakadt a gondolatformáról, kilépett a gondolatból, amely rossznak ítélte meg ezt a formát. Amely a jelen pillanatot rossznak ítélte, amely szerint nem kellene ilyennek lennie. Ez volt a helyzet: az „ez nem kellene, hogy így legyen” gondolatforma csapdájában vergődött, amelyet énképpel ruházott fel. És a kilépés… Ez nagyon fontos!

A történetnek lendülete van, amely újra és újra megerősíti magát, mert ez az elme ereje. Nem azt mondom, hogy többé ne törődj mindennapi életed dolgaival. Sokkal hatékonyabban tudsz ezekkel foglalkozni, ha belépést nyersz abba a mélyebb dimenzióba, ahol az igazi értelem lakozik. Ez azután beáramolhat ügyintézésed módjába is a forma szintjén. Tehát még történeted szintjén is.

A történet maga is harmonikusabban bontakozik ki, ha többé nem követeled, hogy boldoggá tegyen, vagy tegyen valamit érted. Amikor igazán megbecsülöd a forma szintjét, mert az ínségnek vége. Mert többé már nem úgy nézel rá, mint eszközre, amely megadja énképedet. Mert az, aki vagy, a jelen pillanat elevenségéből és mélységéből jön elő.

Lépj hát ki a történetből a jelen pillanatba, amennyire csak tudsz, mert ez éltető, mindig az. Rendben, csak egy másodpercre: hol a most? Különösen akkor, amikor zaklatott vagy, elveszel egy gondolatmenetben. És másoknak is segíthetsz, ha például vitatkoztok a partnereddel vagy egy barátoddal, és látod, hogy a másik éppen elvész egy gondolatban, amely nagy valószínűséggel problémahegyeket szül. Mert a problémákat nem oldjuk meg a gondolkodással, hanem a gondolkodással teremtjük őket.

Az igazi megoldás mindig akkor jön, amikor egy pillanatra kilépsz a gondolkodásból, és azáltal, hogy jelen vagy, életteli vagy, csendben vagy, valódi értelemre teszel szert. És amikor kicsit később visszajön a gondolat, gyakran előfordul, hogy hirtelen kreatív meglátásaid lesznek, amelyekre azelőtt hiába vártál volna. Azért jönnek a meglátások, mert az a dimenzió működött az életedben. És ezután egyre többször eljön majd.

És akkor minden megváltozik, megváltoznak a kapcsolataid, mert nem kívánod többé, hogy a másik ember tegyen valamit érted, növelje énképedet. Nem hasonlítod magad másokhoz, és nem próbálsz meg több lenni náluk, énképedet erősítve. Nagyon jó dolog hagyni, hogy mindenki olyan legyen, amilyen. És nem kell megváltoztatnod őket, azt mondanod, hogy viselkedjenek máshogyan, mert akkor boldog leszel. Ha máshogy viselkedsz, azzal boldoggá teszel. De közben nagyon boldogtalan leszek, és meg fogom mutatni neked, hogy milyen boldogtalan vagyok, hogy másképp viselkedj. A végén boldoggá teszel majd.

Sok kapcsolat így működik, a partnerek azt mutatják, hogy boldogok, mert meg akarják változtatni a másik viselkedését, és persze boldogtalanságukkal is ugyanazt a mintát erősítik.

Ezért ezen a gyönyörű helyen ne szennyezd be Findhorn kertjét, ne légy nehézkes, sétáló történet. Lépteid elnehezülnek. Ahová sétáló történet lép, ott fű soha többé nem nő.

Az emberiség pedig, az egész emberiség jelenlegi állapota a bolygón olyan nagyon nehéz, olyannyira ránehezedik a bolygóra a kollektív emberi elme. A negativitás és a rettenetes téveszmék nagyon nagy mennyisége gyűlt össze, és ez nagy súllyal nehezedik a természetre és minden létformára; ezek érzik ezt a fájdalmat. Lépteid legyenek hát könnyedek, ne cipeld magaddal személyes önmagad terhét: a múltadat és problémás jövődet.

Légy könnyű, egyszerre egyet lépj, és légy a jelenlét, amelyen keresztül érzékelsz. Légy ott minden lépésben, és amikor a fát, a virágot szemléled, képes leszel a csend hátterében érzékelni őket. Ekkor nem teremted meg a fogalmak sorompóját a természet és magad között, hanem az egység mezeje lesz a természet és körülötted.

És ekkor a természet segíteni fog. Megtanítja, hogyan legyél egy az élettel. Hogyan legyél csendben. Menj csak oda egy fához, és nézd, mennyire csendes. És abban a pillanatban, amikor észreveszed, hogy mennyire csendes, élő, és mennyire átadja magát az életnek a fa, az, amit ekkor magadban észlelsz, a csend. Másképpen észre sem vennéd, hogy ott csend van.

Ha csak a gondolataiddal közeledsz felé, akkor személyes viszonyod lesz a természettel. Igen, ez a fa nagyon jól fog mutatni a kertemben. Ne szégyelld, hogy ilyen gondolat suhant át az agyadon, vagy olyan, hogy ne adj isten le akarsz szakítani egy virágot. Ne tedd meg itt, de legyél tudatában, hogy miért akarod megtenni. Ez most az enyém. Még ezen a szinten is betörhet a személyes én. Vagy: Ó, ez a fa pontosan olyan, mint Mary nénikémé volt 10 éve. Vajon még mindig ott áll? Furcsa volt a nénikém.

De ha tényleg jelen akartok lenni, a tudatos jelenlétben sétálva, akkor a körülöttetek látható szépség mellett ez is megtörténhet. Sétáljatok, és legyetek ott. Figyeljetek oda egy fára vagy virágra egy kicsit, legyetek ott akarat nélkül, minden nélkül, egyszerűen csak legyetek ott. És akkor észreveheted. Ott a forma. A háttérben észreveheted… a jelenlétet, amely te vagy, a tudat fényét, amelyben megjelenik ez a fa. Észreveszed jelenlétedet, a csendet, amely te magad vagy… minden… általad észlelet dolog háttereként: madárdal, fák, virágok, a természet hangjai… És ekkor ott van az, ami megjelenik: a forma… és a tér is… amely lehetővé teszi a forma számára, hogy megjelenjen. A most tere, a tudat tere. Az egyetlen tudatosság, a tudat fénye, amelyben a forma megjelenik. Ez az!

És még itt is, itt ülve érezheted; elsőként itt van ez a terem, aztán ott a hang… a formák, a színek… És mégis mi azt, ami mindezt lehetővé tesz? A lét. A lét maga. Azzá válik, ami az egyetlen élet, az egyetlen felismerés: hogy a forma alatt te vagy. Két dimenzióban létezel hát. Úgy is mondhatnánk, hogy egyszerre vagy ott a forma nélküliben… és a formával rendelkezőben.

Ezt gyakorlod a természetben, és a természet nem állít eléd akadályokat. Könnyedén jelen lehetsz egy fával vagy virággal. Az emberi lények sokkal nagyobb kihívást jelentenek: gyorsan visszahúznak a formával, a gondolattal, a cselekvéssel való azonosulás szintjére, mert a legtöbben a gondolat szintjén közelítenek, és azt akarják, hogy adj hozzá valamit a világukhoz. És azt mondják: „Szánj rám több gondolatot. Igazold, hogy a történetem fontos. Aztán te is elmesélheted a tiédet, és én is megteszem neked ugyanezt.”

És előfordulhat, hogy amikor ma lefekszel, az elméd megint magával ránt, és azt mondja: „Rendben, már csak egy napot vagy mondjuk 3 vagy 4 napot töltök itt. Át kell gondolnom az otthon rám váró dolgokat, most foglalkoznom kell a problémáimmal.” És akkor hirtelen eszedbe jut: „Ó, az itt és most… csak ez létezik, ez a pillanat. Hol van?” Természetesen nem láthatod.

De néha megtörténik, hogy felébredsz, és hirtelen érzékszervi érzékelésed is felébred. És megérzed a testedben az élénkséget. Fekszel az ágyadban, és érzed, amint az élet… átjárja a testedet. Finoman, de ott van. És ekkor a gondolkodás kényszere enyhül, és ott lehetsz a tudatos jelenlét mezején, és talán oda tudsz figyelni azokra a hangokra, amelyeket a természet hallat.

És ha horkol a szobatársad, ez is rendben van; most ez van. És ha el kell költöznöd ebből a szobából, az is jó. De ha valamit hozzá akarsz vágni, azt is megteheted. Cselekvőképességed nem csökken, ha elfogadod, amit a pillanat hoz. Ez csak azt jelenti, hogy aláveted magad annak, ami van. Megpróbálhatod. „Lássuk, felébred-e, ha hozzávágok valamit.” Rendben. Még mindig horkol.

És látod, hogy azok a dolgok, amelyek korábban frusztráltak, idegesítettek és bosszantottak… Számos ilyen dolog történik egy-egy ember életében. Mindazok a dolgok, amelyek korábban ezt váltották volna ki belőled, most egyszerűen a jelen pillanat milyenségének részei. És néhányunk körül észrevehető valamilyen mező. Rendben. Ez a tér a jelenlét mezeje.

Ekkor, hogy úgy mondjam, a dolgok körüli tágasságként ismersz magadra. Nem a dologként. Te vagy az, ami lehetővé teszi a dolog számára, hogy legyen és hogy megszűnjön, és hogy aztán valami más jöhessen. Ez a most. Ez a most mélyebb értelme: a tér, amelyben minden történik. És ekkor a most és te egyek vagytok.

A most hatalma pedig természetesen az élet hatalma, a lété, amely te vagy. És amikor azt mondom: „te magad”, nem a történet… kitalált énjéről beszélek, amely a formán és a gondolaton alapul, hanem arról a mélyebb létről, amely te vagy. A lét maga. A világtól független… végleges szabadság! És ekkor a világ nagyon kellemes hellyé változik. Többé nem frusztrál.

A dolgok továbbra is jönnek és mennek. Nyereségek és veszteségek sorakoznak. Születés és halál követik egymást. Így van ez. A dolgok felszíne alatt béke honol, és ez a béke elkülöníthetetlen attól, aki vagy. Ezt gyakoroljuk ezen a hétvégén, és ily módon élhetjük… életünket – ami valójában egyáltalán nem is a mi életünk. Egyszerűen az élet, amely él minket.

Az élet, amely rajtunk keresztül él. Nincs életünk. Mert akkor ott az én és az élet. Ez nem lehetséges. Mi vagyunk az élet. Az egyetlen élet, amely számos, folyamatosan születő és meghaló formában jelentkezik. Az egyetlen tudatosság, az egyetlen élet. És ekkor az élet szabadon élhet… rajtad keresztül, és virágozhat. És a virágzás megjelenhet alkotásként, de egyszerűen megmaradhat kisugárzásnak is, amely átragyog ezen a formán.

És ezt a kiáradást nevezhetjük szeretetnek, nem pedig azt az egós szeretetet, amely azt mondja: „Téged akarlak. Maradj itt. Szükségem van rád, és akarlak.” Vagy azt mondja: „Tégy boldoggá! Írd ezt alá itt, ahol kipontoztam…”

Az igaz szeretet azonban… az a szeretet, amely a kiáradásként megnyilvánuló egység… felismerése. Ez a virágzás.

Azt javaslom, maradjatok a helyeteken egy ideig, amíg azt nem érzitek, hogy készen álltok a távozásra. Maradjatok a csenddel, amely itt van, a szent hellyel, amíg eljön az ideje a távozásnak. Köszönöm.

 

„A szeretet a másikban meglévő forma nélküli felismerése.”

Eckhart Tolle

Béke és öröm belégzése

Az első tulajdonság, amire a légzőgyakorlatok végzésekor gondolnod kell, a tisztaság. Ha belégzéskor érezni tudod, hogy a lélegzet közvetlenül Istentől, magától a Tisztaságtól jön, akkor lélegzetedet könnyen meg tudod tisztítani. Azután minden belégzésnél próbáld azt érezni, hogy végtelen békét viszel a testedbe. Kilégzésnél próbáld meg érezni, hogy kiveted magadból azt a nyugtalanságot, ami benned van, és amit magad körül látsz. Ha így lélegzel, meglátod, a nyugtalanság fokozatosan elhagy. Ha ezt elvégezted néhányszor, érezd azt, hogy erőt lélegzel be az univerzumból; kilégzéskor pedig érezd, hogy minden félelmed elhagyja a testedet. Azután, ha ezt is elvégezted néhányszor, próbáld azt érezni, hogy végtelen örömet lélegzel be, és gondokat, szenvedést és szomorúságot lélegzel ki.

Néha csendben kell lennem, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy egy kicsit jobban tudjak, egy kicsit bölcsebben gondolkodjak, egy kicsit tökéletesebb legyek, egy kicsit hamarabb magaménak mondhassam Istent.

 Zavaró gondolatok

Kérdés: Miért térítenek el engem állandóan a zavaró gondolatok?

Sri Chinmoy: Azért térítenek el a gondolatok, mert az értelmedben próbálsz meditálni. Az értelem természetéből adódóan minden gondolatot szívesen fogad - jó gondolatokat, rossz gondolatokat, isteni gondolatokat és istentelen gondolatokat. Ha értelmedet emberi akaratoddal szeretnéd uralni, az olyan, mintha egy majmot vagy egy legyet arra kérnél, hogy ne zavarjanak. A majomnak az a természete, hogy harap és csipked, és a légynek is természetéből fakad, hogy bosszantsa az embereket.

Az értelem elhallgattatásához egy magasabb erő szükséges. Ez a magasabb erő a lélek ereje. Szíved mélyéről előtérbe kell hoznod a lélek Fényét. Két szobád van: a szív-szoba és az értelem-szoba. Az értelem-szoba pillanatnyilag sötét, megvilágosulatlan és tisztátalan; nem hajlandó megnyílni a Fénynek. A szív-szoba ellenben mindig nyitott a Fényre, mert ott lakik a lélek. Ha ahelyett, hogy az értelmedre koncentrálnál, a szíved belsejében lévő valóságra tudsz koncentrálni és meditálni, akkor ez a valóság előtérbe jön.

Elmédnek tengernyi kérdése van.

De csak egyetlen tanár van, aki válaszolni tud rájuk.

Ki ez a tanár?

Csendszerető szíved.

Spirituális szíved: a béke otthona

Ha a szívedben meditálsz, akkor ott meditálsz, ahol a lélek van. A lélek Fénye és tudata természetesen az egész testet áthatja, de van egy bizonyos hely, ahol a lélek a legtöbbet tartózkodik, és ez a szív. Ha megvilágosulást akarsz, akkor azt a lelkedtől kell megkapnod, az pedig a szívedben van. Ha tudod, hogy mit akarsz, és hogy az hol található, akkor az az ésszerű, ha odamész. Máskülönben olyan lenne, mintha a vaskereskedésbe mennél kenyeret venni.

Hatalmas különbség van aközött, amit az értelemtől kaphatsz, és aközött, amit a szívtől. Az értelem korlátozott; a szív korlátlan. Mélyen benned végtelen béke, Fény és üdvösség van. Korlátozott mennyiséget szerezni belőlük könnyű feladat. Ezt az értelemben végzett meditáció is megadhatja. De végtelenül többre tehetsz szert, ha a szívre meditálsz. Tegyük fel, hogy két helyen is lehetőséged van dolgozni. Az egyik helyen kétszáz dollárt kereshetsz, a másikon pedig ötszázat. Ha bölcs vagy, nem vesztegeted az idődet az első helyen.

Mindaddig, amíg mélyen hiszel mindent összezavaró és bonyolító értelmedben, meditációd mindenképpen csalódást fog okozni. A hétköznapi emberek azt hiszik, hogy a bonyolultság bölcsesség. De a spirituális emberek tudják, hogy Isten nagyon egyszerű. A valódi igazság az egyszerűségben és az őszinteségben, nem pedig a bonyolultságban lakozik.

Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy az értelem rossz. Nem, ez egyáltalán nem szükségszerű. Az értelem ugyanakkor korlátozott. Az értelemtől a legjobb esetben is csak inspirációt kaphatunk, ami önmagában is korlátozott. A törekvés a szívből ered, mivel a lélek megvilágosulása mindig ott van. Amikor a szívedre meditálsz, akkor nemcsak törekvéshez jutsz, hanem megkapod ennek a törekvésnek a beteljesülését is: a lélek végtelen békéjét, Fényét és üdvösségét.

 

Maradj szíved napsütésében mindaddig, amíg megvilágosító sugarai el nem árasztják értelmedet is.

Koncentráció, meditáció, kontempláció 

A koncentráció belső éberséget, figyelmet jelent. Körülöttünk és bennünk mindenütt tolvajok vannak. A félelem, a kétség, a nyugtalanság és az aggodalom belső tolvajok, amelyek megpróbálják ellopni belső egyensúlyunkat és lelki nyugalmunkat. Ha megtanulunk koncentrálni, ezeknek az ellenséges erőknek nagyon nehéz belénk hatolni. Ha kétség hatol értelmünkbe, a koncentráció ereje darabokra szaggatja. Ha félelem nyomul értelmünkbe, a koncentráció ereje elkergeti. Most ki vagyunk szolgáltatva a sötét, romboló gondolatoknak, de eljön majd a nap, amikor ezek a zavaró gondolatok félni fognak koncentrációnk erejétől.

Amikor koncentrálunk, figyelmünket egy bizonyos célra irányítjuk. Ha azonban meditálunk, érezzük, hogy mélyen magunkban megvan a képességünk, hogy egyszerre több dolgot lássunk, több dologgal foglalkozzunk, és több dolgot fogadjunk magunkba. Amikor meditálunk, megpróbálunk kiterjedni, ahogy a madár kiterjeszti szárnyait. Megpróbáljuk kiterjeszteni véges tudatunkat, belépni az Egyetemes Tudatba, ahol nincs félelem, nincs féltékenység, nincs kétség, csak öröm, béke és isteni erő.

A koncentráción keresztül összpontosítottá válunk. A meditáción keresztül tudatunkat kiterjesztjük a Tágasságba, és belépünk annak tudatába. A kontemplációban azonban mi magunk növekszünk a Tágassággá, és a Tágasság tudata a mi saját tudatunkká válik. A kontemplációban egyszerre vagyunk a legmélyebb koncentrációnkban és a legmagasabb meditációnkban. A kontemplációban azzá az igazsággá növekszünk, és teljesen eggyé válunk azzal az igazsággal, amelyet a meditációban láttunk és éreztünk. Ha Istenre koncentrálunk, akkor lehet, hogy Istent közvetlenül magunk előtt vagy magunk mellett látjuk. Ha meditálunk, bizonyosan érezzük magunkban a végtelenséget, az örökkévalóságot és a halhatatlanságot. De ha kontemplálunk, akkor látjuk, hogy mi magunk vagyunk Isten, mi magunk vagyunk a végtelenség, az örökkévalóság és a halhatatlanság. 

Koncentrálunk, mert el akarunk jutni Istenhez.

Meditálunk, mert Isten szívében akarunk élni.

Kontemplálunk, mert a Céllá akarunk válni.

Ima és meditáció

Az ima tisztaság. Megtisztítja az értelmet, ami állandóan kétségeknek, félelmeknek, gondnak és aggodalmaknak van kitéve, és folyton helytelen gondolatok és szándékok gyötrik. Amikor imádkozunk, értelmünk megtisztul, és ez a tisztulás megnöveli Isten iránti befogadóképességünket. A tisztaság valójában nem más, mint Isten iránti fogékonyság. Minden alkalommal, amikor imádkozunk, belső edényünk naggyá, nagyobbá, a legnagyobbá válik, és a tisztaság, a szépség, a Fény és a gyönyör be tudnak folyni az edényünkbe, és szívünk legmélyén egymással játszanak.

A meditáció fényáradat. Megvilágosítja szívünket. Amikor szívünkben megtörténik a megvilágosulás, eltűnik a bizonytalanság és a hiányérzet. Akkor majd az Egyetemes Tudattal és a Transzcendentális Tudattal való elválaszthatatlan egységünk dalát énekeljük. Ha szívünk megvilágosult, akkor a bennünk levő véges belép a Végtelenbe, és magává a Végtelenné válik. A sok ezer éves szolgaság elhagy minket, s a végtelen Igazság és a végtelen Fény szabadsága köszönt bennünket.

Az ima azt mondja Istennek: "Szeretett Uram, az enyém vagy. Sajátomnak, egészen a sajátomnak mondalak. Add meg nekem a Te isteni tulajdonságaidat határtalan mértékben, hogy tökéletes eszközöd lehessek itt a földön."

A meditáció azt mondja Istennek: "Ó, Szeretett Uram, a Tiéd vagyok. Az örökkévalóságon át minden pillanatban kényed-kedved szerint rendelkezhetsz velem. Teljesítsd be Magad rajtam keresztül itt a földön, és ott a Mennyországban." 

Az ima legjobb meghatározása, ha naponta gyakoroljuk.

A meditáció legjobb meghatározása, ha lélektelien megtapasztaljuk.

A jóga legjobb meghatározása, ha őszintén éljük.

Isten legjobb meghatározása, ha szeretjük Őt és csak Őt, feltétel nélkül.

Az AUM lényege

Az Aum egyetlen elválaszthatatlan hangzás: a Supreme rezgése. Az Aum az univerzum csírahangja, mert Isten ezzel a hanggal hozta mozgásba teremtése első rezgését. Az összes mantra közül az Aum a legerősebb. Az Aum minden mantra szülőanyja. Az Aum-ban Isten minden másodpercben újrateremti önmagát. Az Aum születés és halál nélküli. Nem létezett, nem létezik, és nem fog létezni semmi más, csak az Aum.

Az egyetemes Aum, amelyet a Supreme énekel, egy végtelen óceán. Az egyéni Aum, amelyet az ember énekel, egy csepp ebben az óceánban, de nem választható el az óceántól, és a végtelen óceánt teljesen a sajátjának vallhatja. Amikor az ember az Aum-ot énekli, a legfelsőbb Hang kozmikus rezgését érinti meg és idézi elő.

Az Aum-ot legjobb hangosan énekelni, hogy hangzása fizikai fülünkben is rezegjen, és átitassa egész testünket. Ez meggyőzi külső értelmedet, és nagyobb örömérzést és sikerélményt nyújt. Ha az Aum-ot hangosan énekled, akkor az "M" hangozzon legalább háromszor olyan hosszan, mint az "AU".

Bármilyen súlyos hibákat követett is el valaki, ha szíve legmélyéről sokszor elénekli az Aum-ot, a Supreme mindenható kegyelme megbocsát neki. Az Aum hatalma a sötétséget egy szempillantás alatt fénnyé, a tudatlanságot tudássá, a halált pedig halhatatlansággá változtatja.

Az Aum-nak végtelen ereje van. Egyedül az Aum ismétlésén keresztül megvalósíthatjuk Istent. Ez a mantra képes megadni mindent, ami Istené, és mindent, ami Isten kívül és belül, mert az Aum egyszerre Isten élete, teste és lélegzete.

 

Megtisztítom testemet Isten nevét ismételve.

Megtisztítom életerőmet Istent szolgálva.

Megtisztítom értelmemet Isten számára üressé téve azt.

Megtisztítom szívemet Isten könyörület-szeretetére meditálva.

Zene és meditáció

A zene Isten belső vagy egyetemes nyelve. Nem beszélek franciául, németül vagy olaszul, de ha bármelyik ország zenéjét játsszák is, a zene szíve belép a szívembe, vagy az én szívem lép be a zene szívébe. Ilyenkor nincs szükség külső kommunikációra. A szív belső kommunikációja elég. Szívem beszélget a zene szívével, és ebben a bensőséges beszélgetésben elválaszthatatlanul eggyé válunk.

A meditációt és a zenét nem lehet elválasztani egymástól. Ha szívünk legmélyebb zugában sírunk békéért, Fényért és üdvösségért, az a meditáció legjobb fajtája. A meditáció után a következő legjobb a zene, a lélekteli zene, az a zene, amely lelkesíti és felemeli törekvő tudatunkat. Nem tudunk napi huszonnégy órát meditálni, de két órát talán tudunk. A többi időben játszhatunk vagy hallgathatunk lélekteli zenét. Amikor lélekteli zenét, a szív zenéjét játsszuk vagy hallgatjuk, azonnal a tudat magasabb régiójába kerülünk. Ha lélekteljesen zenélünk, magasra, magasabbra a legmagasabbra megyünk.

Valahányszor lélekteli zenét hallunk, inspirációt és örömet nyerünk. A zene egy szempillantás alatt képes megemelni tudatállapotunkat. De ha imádkozunk és meditálunk is, akkor kétségkívül megvilágosultabbak és beteljesültebbek leszünk.

A zenének megvan a kulcsa, sőt a zene maga a kulcs Isten szív-ajtajához.

 

Fogékonyság

A fogékonyság a kozmikus energia, a kozmikus Fény áramlása. A fogékonyság az a képesség, hogy magunkba tudjuk fogadni, és meg tudjuk tartani azokat az isteni ajándékokat, amelyeket a meditációnk alatt kaptunk a Supreme-tól. Ha fogékony akarsz lenni, amikor leülsz meditálni, tudatosan hozz le Fényt a lényedbe. Ha sikerült Fényt lehoznod, irányítsd azt a megfelelő helyre, spirituális szívedbe. Azután próbálj meg ezzé a Fénnyé növekedni.

Amikor hálát adsz Istennek, belső edényed azonnal nagyobb lesz. Így Isten többet tud beléd önteni áldásaiból, vagy teljesebben tud beléd lépni saját isteni létével. Isten végtelen, de csak fogékonyságunknak megfelelő mértékben tud belénk lépni. Isten olyan, mint a napfény. Ha széthúzom a függönyt, a nap be tud sütni. De ha az összes függönyt behúzom, a napfény nem tud bejönni. Minél több függönyt húzunk el, Isten annál inkább be tud jönni végtelen Fényével. Amikor hálát adunk, Isten azonnal beözönlik a lényünkbe.

Ha nemet mondasz rossz gondolataidnak és igent annak az inspirációnak, hogy Isten tökéletes eszközévé válj, akkor azonnal korlátlan fogékonyságod lesz.

Helyesen meditálok?

Keresők gyakran kérdezik, hogyan dönthetik el, hogy megfelelően meditálnak-e, vagy becsapják magukat és képzelődnek. Ez nagyon egyszerű. Ha jól meditálsz, önkéntelenül belső örömöt kapsz. Senki nem hozott neked jó hírt, senki nem adott neked ajándékot, senki nem értékelt vagy csodált, senki nem tett neked semmit, te mégis belső gyönyört érzel. Ha ez történik, akkor tudod, hogy jól meditálsz. De ha szellemi feszültséget vagy háborgást érzel, akkor tudhatod, hogy az a fajta meditáció, amit végzel, nem való neked.

A törekvés-erőfeszítések mindig elégedettség-eredményeket hoznak. Ez néha időbe kerül, de az eredmények kétségtelenül biztosak.

Őrizd meg az örömöd 

Meditáció után a meditáció eredményét asszimilálnunk kell belső rendszerünkbe. Csak így válhat valóban szilárd, állandó tapasztalattá, amely létünkkel elválaszthatatlanul egy. Ha elkezdesz veszekedni valakivel, vagy valamilyen kellemetlen helyzetbe kerülsz, mielőtt meditációd békéjét, Fényét és üdvösségét magadba olvasztottad volna, akkor mindent elveszíthetsz. Nem marad belőle egy árva csepp sem. Ha akár csak beszélgetsz valakivel, akkor is elveszítheted, amit a meditáció alatt kaptál. Lehet, hogy valaki odamegy hozzád, és azt kérdezi: "Hogy vagy?", már ezzel is elveheti az összes békét, Fényt és boldogságot, amit kaptál. Ezért magas meditáció után nem kellene senkivel sem beszélni, amíg nem asszimiláltad azt, amit kaptál. Enni sem szabad közvetlenül a meditáció után. Mozoghatsz vagy olvashatsz, ha akarsz, de legalább tizenöt percig vagy egy fél óráig nem szabad főbb étkezést tartanod. Ha nagyon éhes vagy, persze minden további nélkül ihatsz egy kis tejet vagy gyümölcslevet. 

Minden tudatos tisztaság-lépés értékes mérföldkő-győzelem a szív törekvés-útja mentén.

Mindennapi meditációnk - táplálék a léleknek

Ha komolyan gondolod a spirituális életet, akkor legalább naponta egyszer meditálnod kell. Ha igazán lelkes vagy, háromszor is meditálhatsz: kora reggel, délben, az ebédszünetben és este. A reggeli és esti meditációd lehet hosszabb, negyed vagy félórás, míg a déli meditáció lehet akár csak öt-tíz perc. Ha nem lehetséges, hogy naponta háromszor tápláld a lelkedet, akkor, kérlek, tápláld legalább egyszer. Érezd, hogy a lélek egy kis isteni gyermek benned. Ha nem táplálod a benned lakozó gyermeket, akkor az nem tud növekedni, és nem tudja kinyilvánítani a benned rejlő isteni tulajdonságokat és lelked lehetőségeit.

Ha reggel meditálsz, meglátod, hogy meditációd a legeredményesebb lesz. Mielőtt a nap felkel, a föld tudata még nincs felbolydulva. A világ még nem kezdett bele mindennapi kavargásába. A természet nyugodt és csendes, és segít neked meditálni. Amíg a természet mélyen alszik, a bennünk rejtező állati avagy megvilágosulatlan tudatunk is alszik. Ilyenkor még mindig az energiát adó és beteljesítő álmok világában járunk, ahonnan a valóság is kifejlődhet. Ezért a felébredt törekvő tudat a kora reggeli meditációból merítheti a legtöbbet.

Ha látni szeretnéd Isten arcát, akkor mindennap legalább egy kis időt el kell töltened választott eszközével: saját szíveddel.

Soha ne add fel!

Az Isten-megvalósítás nem olyan, mint az instant kávé - valami, amit azonnal megkaphatsz. Az Isten-megvalósításhoz idő kell. Ha valaki azt mondja, el tudja érni, hogy egyik napról a másikra megvalósítsd Istent, akkor ne vedd őt komolyan. Húsz évbe is beletelik, mire valaki doktori fokozatot szerez, ami a külső tudáson alapul. Az Isten-megvalósítás, ami végtelenül fontosabb és jelentősebb, természetesen több időt igényel. Senkinek nem akarom kedvét szegni. Ha belső éhséged őszinte, Isten ki fogja elégíteni ezt az éhséget.

Az Isten-megvalósításhoz vezető út hosszú. Néha, ahogy az úton haladsz, gyönyörű fákat látsz levelekkel, virágokkal és gyümölcsökkel. Néha viszont azt látod, hogy csak egy út van mindenféle szép látvány nélkül. Néha talán úgy érzed, hogy egy végtelen úton mész a puszta sivatagon keresztül, a cél pedig lehetetlenül messze van. De nem adhatod fel a gyaloglást csak azért, mert a távolság nagynak látszik, vagy mert fáradt vagy és nincs inspirációd. Isteni harcosnak kell lenned, bátran és fáradhatatlanul tovább kell menetelned. Mindennap tovább haladsz egy mérföldet, és miközben egyszerre csak egy-egy lépést teszel, végül eléred a célt. Akkor biztosan úgy érzed majd, hogy megérte a küzdelmet.

Isten kész felvirradni értelmed káoszában, de mivel Ő tökéletes úriember, megvárja kegyes meghívásodat és értékes odaadásodat.

Gyakorlatias-e a meditáció?

Akkor mondjuk valakire, hogy gyakorlatias, ha külső életében a megfelelő időben a megfelelő dolgot teszi. Egy adott módon gondolkodik vagy cselekszik, hogy mások ne tudják becsapni, és külső élete zavartalanul folyik. De legyünk bármilyen okosak, bármilyen őszinték, bármilyen tudatosak is, a külső életben olykor tanácstalanok vagyunk. Nem tudjuk, mit mondjunk, vagy mit tegyünk. Vagy, annak ellenére, hogy helyesen szólunk, és a megfelelő dolgot tesszük, minden rosszul sikerül. Nem tudjuk, hogyan birkózzunk meg külső létünkkel. Nem tudjuk irányítani az életünket. Őszintén szeretnénk tenni valamit, válni valamivé, de képtelenek vagyunk rá.

Mi ennek az oka? Azért történik ez, mert külső képességünket mindig korlátozott belső tudatosságunk határolja be. Ha a belső életben gyakorlatiasak vagyunk, azaz ha imádkozunk és meditálunk, akkor határtalan belső tudatosságra teszünk szert. Ha belsőleg tudatosak vagyunk, szabadon hozzáférünk a végtelen Igazsághoz és az örökké tartó örömhöz, és irányítani tudjuk külső életünket.

Ha jobb hallgatóvá válsz, Isten könyörülete azonnal jobb tanácsadóvá válik.

A meditáció eredményének megosztása

Kérdés: Ha reggel jól meditálunk, és szert teszünk némi békére, Fényre és üdvösségre, amit napközben magunknál tarthatunk, ezt mások is észreveszik?

Sri Chinmoy: Ha meditációdban elértél valamit, akkor barátaid és munkatársaid biztosan látnak majd benned valami kellemeset, megnyugtatót, szépet, felemelőt és megvilágosítót. Lelkeden keresztül béke, Fény és üdvösség jutott fizikai tudatodba. Minél magasabb és mélyebb a meditációd, és minél többet kaptál, arcod és külső lényed annál jobban izzik és sugárzik. Amikor befejezted a meditációt, menj és nézd meg magad a tükörben, és meglátod milyen különbség van mostani és egy órával ezelőtti megjelenésed között. Ez a nyilvánvaló fizikai különbség annak köszönhető, hogy fizikai tudatod kinyilvánítja lelked Fényét. Akár csak ha végigmész az utcán, ezt a Fényt terjeszted. Ez olyan, mintha egy parfümöt hordoznál magadban. Tulajdonképp nem használod, csak nálad van, de szórja illatát. Ilyenkor a törekvés világa, de még a szenvedés, a csüggedés és a kétségbeesés világa is mindenképp lát benned valamit. És megpróbál követni téged - néha vonakodva, néha örömmel, néha sóváran, de akár így, akár úgy, követni próbál.

Nem kell másoknak százszor elmondanod, hogyan változtatta meg életedet a meditáció. Csak nézzenek meg téged egy nap, amikor jól meditáltál és egy másik nap, amikor meditációd nem volt jó. Azon a napon, amikor jól meditáltál, hatalmas változást látnak majd benned. Puszta jelenléted inspirálni fogja őket.

Meg akarod változtatni a világot?

Akkor előbb változtasd meg önmagad.

Meg akarod változtatni önmagad?

Akkor maradj teljesen csendben a csendtengerben.

Belső tapasztalatok

A célhoz számos út vezet. Egyik útnak mindkét oldalát virágok szegélyezik, egy másik úton talán csak egy-két virág van, míg egy harmadikon lehet, hogy nincs is egyáltalán. Ha három kereső lelkük igényének és választásának megfelelően három különböző utat követ, végül mindhárman elérik a célt, de útjuk során teljesen különböző tapasztalatokat szereznek.

Minden egyes tapasztalat egy lépés a megvalósulás felé. Minden egyes tapasztalat erősíti önbizalmadat. Minden egyes tapasztalat bátorít és energiát ad, hogy tovább menetelj, és hatalmas gyönyörrel ajándékoz meg. Miközben a tapasztalatot megéled, lehet, hogy érzed egy láthatatlan vezető jelenlétét, aki a célod felé tol.

Mielőtt megkapod azt a gyümölcsöt, amit célnak nevezel, talán sok más gyümölcsöt is meg akarsz ízlelni. De teljes elégedettséghez csak akkor jutsz, amikor azt a gyümölcsöt eszed, ami a célod. Vannak olyan keresők, akik úgy érzik, nekik nem kell semmi más gyümölcs, csak az Isten-megvalósítás gyümölcse, tehát számukra a spirituális tapasztalatok egyáltalán nem szükségesek. Ha megvan a képességed, hogy nagyon gyorsan fuss, akkor nem kell, hogy több ezer tapasztalatot szerezz, mielőtt megvalósítanád Istent. Kiterjedő tudatod, ahogy Istenné növekedsz, maga egy szilárd tapasztalat.

Minden egyes tapasztalat egy gyönyörű esemény a szívemben.

Minden egyes tapasztalat egy erő-teljes valóság a lelkemben.

Szamádhi - az isteni tudat csúcsa

A nirvikalpa szamádhi a legmagasabb szamádhi, amit a legtöbb spirituális mester elér. Néhány óráig vagy néhány napig tart, és aztán le kell jönni. Mi történik, amikor az ember lejön? Gyakran előfordul, hogy elfelejti a saját nevét. Elfelejti, hogy hány éves. Nem tud rendesen beszélni. De folytonos gyakorlással fokozatosan képessé válik rá, hogy a nirvikalpa szamádhiból lejőve azonnal normális módon tudjon ténykedni.

Általában, amikor valaki belép a nirvikalpa szamádhiba, nem akar újra visszatérni a világba. Ha tizennyolc vagy huszonegy napig ott marad, minden valószínűsége megvan annak, hogy a lélek örökre elhagyja a testet. A régmúlt időkben voltak olyan spirituális mesterek, akik elérték a nirvikalpa szamádhit, és nem jöttek vissza. Elérték legmagasabb szamádhijukat, de lehetetlennek találták, hogy a világ atmoszférájába lépjenek, és emberi lényként dolgozzanak. Ebben a tudatállapotban nem lehet a világban tevékenykedni; egyszerűen lehetetlen. De van isteni gondviselés. Ha a Supreme azt akarja, hogy egy bizonyos lélek itt a földön dolgozzon, a Supreme még huszonegy vagy huszonkét nap elteltével is az isteni tudat egy másik, dinamikus csatornájába helyezheti az illetőt, és visszaküldi a földi síkra, hogy itt tevékenykedjen.

Az élet küzdelmei fölött lelkem a végtelent átszelő tűzmadár.