Buddha útja

Ifjúságát luxuskörülmények között töltötte az ifjú herceg egy palotában, a világtól elzárva. Amint egy napon elhagyta palotáját, és megpillantotta a ször­nyű nyomort és szenvedést, kétségbeesett. Képte­len volt megérteni, miért van ennyi nyomorúság, fájdalom és szenvedés a világon, és elindult, hogy erre választ kapjon.

Egyik mestertől a másikig ment, folyvást választ keresve az őt izgató kérdésekre, de az igazi választ senki nem tudta megadni neki. Hét év telt el így, s ő egyre jobban kétségbeesett. Egy szép napon egy ősöreg boddhifa alatt ült, feladva minden reményt, hogy kérdéseire valaha is választ kapjon, de magát a kétségbeesést is elengedte, és teljesen átadta ma­gát Istennek.

És ebben a pillanatban megtörtént a csoda: meg­világosodott. Felismerte, hogy ő személy szerint semmi valóban hathatós segítséget nem tud nyújta­ni, és mindent átengedett a teremtőnek. Felismer­te önmagában Istent - Igaz Valóját! Elfogadta az életet olyannak, amilyen, és az isteni szándékot, s abban a pillanatban belesimult az egészbe. Felis­merte, hogy a mind-egynek ő is része, s ez nyuga­lommal töltötte el, és biztonságérzetet adott neki. Csendes szemlélővé vált, aki csak figyeli a terem­tést. Már nem ő cselekedett, hanem rajta keresztül történtek a dolgok. Teljesen átadta magát a törté­nésnek, bele merte vetni magát az élet folyamába, és hagyta, hogy tovaringjon vele.

Mihelyt minden lehullik rólunk, megszabadu­lunk az Én illúziójától, és önmagunk leszünk. Már nem kell semmit sem tenni, minden történik, és örökké történni fog. Hirtelen minden egészen egy­szerűvé válik.

Ha Igaz Valónk tökéletességét egyre tökéleteseb­ben juttatjuk kifejezésre életünkben, nemcsak a lét minden szintjén jómódban fogunk élni, hanem mindenekelőtt valóban meg tudjuk valósítani ön­magunkat és ezzel együtt szellemi születésünket, és máris létünk egy újabb dimenziójába lépünk. Mindaz, ami korábban oly fontosnak tűnt, siker, gazdagság és hatalom, tökéletesen érdektelenné válik, ami viszont korábban kevésbé fontosnak tűnt - fejlődés és felismerések -, mostantól fogva éle­tünk igazi tartalmát adja.

Miként a testi születéshez két szülőre van szük­ség, úgy a szellemi születésnek is: bölcsességre és szeretetre. E kettő nélkül senki sem tudja szellemi születését megteremteni és megélni, és mindkettő­re egyformán szükség van. Az ember tökéletes és végérvényes újjászületése nem egyből történik, ha­nem lépésről lépésre jön el. Ám ha a fény egyszer feléled bennünk, soha többé nem alszik ki.

Mi is úgy élünk, mint az ifjú Buddha: kezdetben saját elképzéseink palotájában, a külvilágtól elzár­va, s csak amikor szellemileg felébredtünk, ismer­jük fel a jelenségek mögött a valóságot, engedjük el fokról fokra saját elképzeléseinket, és kezdünk el fokozatosan a valóságban élni.

És egy szép napon mi is elindulunk a szellemi úton, akárcsak Buddha, hogy kínzó kérdéseinkre választ kapjunk. Mi is egyik mestertől a másikhoz vándorolunk. Kezdetben mestereinket talán úgy hívják, hogy elismerés, aztán siker, pénz, esetleg hatalom. Ám ezeknél a mestereknél kérdéseinkre semmi használható választ nem kapunk.

Amint aztán egy szép napon a boddhifa alatt ülünk, a régi mestereket elhagyva és rátalálva a „felismerés" nevű mesterre, akkor történik meg a csoda: ön-magunkra és ezzel Istenre találunk. Min­den keresés véget ér, és mi egyik pillanatról a má­sikra célba értünk. Az Én illúziója szappanbuborék­ként szétpukkan - felismerjük, hogy mind-egy.

Ez azonban a megvilágosodásnak csupán a kez­dete, egy folyamatnak a kezdete, amely mindaddig tart, míg végül nemcsak felismertük magunkat, hanem önmagunkká is váltunk, s ettől kezdve mes­terként élünk. Ám téved, ha azt gondolja, hogy ez a cél, ellenkezőleg, most kezdődik csak igazán a munka! Rá fog jönni, hogy minden, ami eddig történt, csupán előkészület volt a valódi életre. Ne foglalkozzon hát túl sokáig az előkészületekkel, engedje, hogy a szellemi születés megtörténjék. Lásson hozzá, hogy minél előbb mesterként éljen - önmaga legyen!